Egy cirkusz, amit nem láttak még - La Mancha lovagja a Jókai színház porondján

Börtön helyett gyűjtőtábor, láger, és Cervantes - La Mancha lovagjának bőrébe bújva - nem cellatársainak, hanem különböző történelmi korszakok üldözötteinek, kitelepítetteknek mesél. A Békés Megyei Jókai Színházban tovább gombolyították Dale Wasserman, Mitch Leigh és Joe Darion musicaljének szálait, és merész asszociációkra vállalkoztak. A Porondszínház legújabb premierjének üzenetét - az álmodozók megváltó szerepéről - bőröndökből épített díszlet, kötéltánc és akrobatika tette egyedivé.

 

Fekete Péter rendező értékeli a darabot

 

A hely szelleme a cirkusz, az íróé a költészet, a társszerzőké pedig a színház a maga eleve kimeríthetetlen és halhatatlan eszköztárával, amiből a művészek alakításukhoz merítenek, hogy játékukkal elvarázsolják a közönséget. Mert a varázslat - legalább egy kis szórakoztatás, nevettetés vagy akár mélyebb elgondolkodtatás, megerősítés, vigasztalás - az bizony kell a nézőnek, ezért jön el a színházba. A La Mancha lovagjából Fekete Péter igazgató Békéscsabán zenés színművet rendezett, s mivel az előadást a Porondszínházra tervezték, az ottani bemutatók hagyományait követve (Aida, Csínom Palkó, Circus Hungaricus) artista mutatványokkal színesítették a produkciót, vagyis ötvözték a színház- és a cirkuszművészet lehetőségeit.

Az Evangélikus udvarban, a kistemplom mellett felállított hatalmas, kör alakú sátorban, a kerítéssel, szögesdróttal körbevett színpadon, őrbódék és reflektorfények alatt a földön, akárcsak a légtérben, különös szerkezetek, rendhagyó térelemek. Élő keretként körben ültek bőröndjeiken, motyójukon, egész elfuserált életükön a szereplők; a középre koncentrált színházi játéknak az artista mutatványok - kötéltánc, rúdmászás, egyensúlyozás - adták meg a cirkuszi keretet, főleg a magasban. Szokatlan, újszerű volt az is, hogy a történetet nem "szakították meg" táncbetétek, hanem az egész előadás alatt folyamatosan tornáztak, másztak, lebegtek, egyensúlyoztak az artisták. A cirkusz hangsúlyozásához képest a zenés darabban pont a zenekar kissé háttérbe szorult a porond jobb hátsó féltekén.

Miguel de Cervantes regénye a Búsképű lovagról a világirodalom egyik legismertebb, legnépszerűbb műve, a musical nem véletlenül igazi kasszasiker. A spanyol író a 17. század elején, ötvennyolc éves korában bizony nemcsak szórakoztatási, hanem némi nevelési szándékkal is alkotta meg művét; s figyelemre méltó, hogy modern világunkban a musical szerzői sem tagadták, hogy La Mancha azért adja elő tanmeséit a börtönben rabtársainak, mert azt reméli, valamit javíthat rajtuk, tisztíthat a lelkükön. Persze nemcsak különböző történelmi időkben és társadalmi rendszerekben, hanem eltérő életkorokban is mindenki másképp látja ezt a kedves, elszánt lovagot. Sokszor azt hisszük, bolond, megháborodott; aztán rájövünk, nem is, inkább bátor, mert a valóság, a pofonok ellenére mer álmodni a szebb, a szabadabb világról. Minden értetlenségen, gúnyolódáson, bántáson, szenvedésen felülemelkedve biztatja, vigasztalja társait, hogy hinniük kell önmagukban, mert jól tudja, hogy a játék elviselhetőbbé teheti a létet.

Élő keretként körben ültek bőröndjeiken, motyójukon, egész elfuserált életükön a szereplők

A modern regény műfaját is megteremtette Cervantes, amikor megírta Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha lovag történetét. S biztos szerepet játszott a mű születésében,  hogy maga az író is kalandos életet élt, volt színész, katona, rabszolga, hivatalnok, világutazó, menekült és fogoly. Megsebesült a lepantói csatában, mór fogságba esett Algírban, elszegényedett nemesként, adószedőként járva az országot elég rendesen megismerte a spanyol valóságot, a nép életét. Irodalmi műveltségének köszönhetően mindehhez még hozzájárult, hogy a lovagregények paródiájával, letűnt korok divatjának kifigurázásával szándékosan röpítette magát egy nemesebb, barátságosabb világba.

Ez a kalandos életmű, hányattatott sors adhatta az ötletet Dale Wassermannak, hogy 1959-ben Én, Don Quijote címmel televíziós filmet forgasson, amibe az író szerepét is beleszőtte. A tévéfilm sikerét látva aztán két szerzőtársával, Joe Darion dalszövegíróval és Mitch Leigh zeneszerzővel komponálta meg a Man of La Mancha című musicalt. A zenés darab 1965-ös premierje után a Broadway-n még több mint kétezer előadást ért meg.

Amit látunk, az játék a játékban, színház a cirkuszban, meg fordítva. Cervantes, miközben arra vár, hogy érte is jönnek, őt is elhurcolják kihallgatásra fogvatartói, meséléssel üti el az időt a gyűjtőtáborban. Utazni, játszani hívja sorstársait, akik először talán vonakodnak, bizalmatlanok ezzel a fura alakkal, de aztán szívesen indulnak meghívására az álmok világába, hogy felidézzék Don Quijote kalandjait. Amíg álmodoznak, addig nem kell szembesülniük a gonosz világgal, nem azon töprengenek, kit szólítanak legközelebb, s egyáltalán, hogy mi lesz velük. A mese tehát arra jó, arra való, hogy az emberek nyomorult helyzetükben is megőrizhessék méltóságukat, figyeljenek egymásra és érezzék a közösség erejét.

La Mancha a porondon  - kitágított térben és időben, ugyancsak kitágított értelmezésben - minden üldözötthöz, kitaszítotthoz beszél. A középkori lovagoktól, fogadós és piaci népségtől a háborús gettóig, a náci fogolytáborig, az ötvenes évek magyar kitelepítettjeitől a hetvenes években a chilei stadionokban összeterelt másképp gondolkodókig, mindenki befért a szögesdrót mögé, akit rettegésben tartott a csengőfrász, a fekete autó robaja és a vezényszavak. A történelem gyászos korszakain, a diktatúrák és titkosrendőrségek üldözöttjein túl még a legutóbbi idők veszteseire, a hiteltartozásuk, bírósági végrehajtás miatt utcára kerülő családokra is kiterjedt a rendezés figyelme. A párhuzam nem erőltetett, hiszen valamennyi sorsban közös volt, közös ma is a félelem, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás; s mindenkor csak az emberi szó, a megértés, a remény, az álmodozás, a derű, a nevetés, az összefogás segíthet. De hát van-e segítség?! Hinni kell, hogy igen; lehet találni megoldást, vagy ha mégsem, akkor legalább átvészelni, túlélni kell a borzalmakat, méghozzá fegyelmezetten, emberhez méltóan.

Szélmalomharc - mondjuk arra a küzdelemre, amiről látszik, megnyerni lehetetlen, még akkor is, ha céljával, eszközeivel teljesen egyetértünk; sőt semmi másra nem vágyunk jobban magunk is, mint amiért folyik a harc. S milyen gyakran vágják a képünkbe, emlékeztetnek, hogy széllel szembe nem lehet..., mert visszacsapódik, arra hull vissza minden, aki próbálkozik. Aki mégis kiáll az igazáért, szembeszáll a gonosszal, az gyorsan nevetség tárgyává válik, megmosolyogják, aki mer álmodni és harcolni, egy jobb világ eljövetelében hinni. Tragikus, hogy a magányos harcos előbb lesz köznevetség tárgya, szánalmas, mint követendő példa.

 Emlékezetes alakítást nyújtott Gulyás Attila a Padre szerepében

Nemcsak olvasmányainkban, hétköznapjainkban is sokszor találkozunk La Manchákkal, magányos harcosokkal; és életkorunktól függően kinevetjük vagy inkább szánandónak tartjuk, de kicsit alighanem mindig szeretjük őket. S titkon irigyeljük is, hogy mernek elrugaszkodni a valóságtól, álmodni és elképzelni a jó embereket, a szép világot. Elismerésre méltó, aki elég bátor, hogy vállalja az álmait, harcoljon a rossz, a gonosz ellen, az igazságért, a szépségért, az erényért, ahogyan ezt a Búsképű is tette. Akire hirtelen rásütik, hogy túl naiv és tiszta, az nem feltétlenül tájékozatlan és földhözragadt, hanem egyszerűen más értékek szerint él, mint romlásnak indult környezete, hiszen messzebbre lát akkor, amikor elveit nem adja fel rövid távú érdekekért.

Igazságtalanok vagyunk a Búsképű lovaggal, amikor azt mondjuk, hogy szélmalomharcot vív. Az olvasmányaiból, fantáziájából szőtt álmok fogságában él, elszakad a valóságtól, eszméi hazudnak, sehova sem vezetnek - mindez elhamarkodott ítélet, hiszen Don Quijote nem saját magát ringatja álmokba, nem elmenekül a zord valóság elől, hanem a szegények, az üldözöttek életét akarja szebbé tenni, nekik mesél a jobb világról, arról, hogy az élet szép. Az előadást nézve többször jutott eszembe Roberto Benigni csodálatos olasz filmdrámája, ahol a koncentrációs táborban az apa kisfiával hiteti el, hogy a háború, a láger csak játék...

A premieren az első felvonás túl epikus, felolvasós, vontatott volt, a másodikban pörögtek fel az események, kelt életre a játék, érezte magát az ember színházban. Cervantes és Don Quijote alakjában, mértéktartó szerepformálásban, csapatjátékosként Cserna Antalt láthatta a Jókai Porondszínházának közönsége. Hűséges társa, fegyverhordozója, az álmodozó ellenpontja Sancho, akit Csomós Lajos alakított kellő humorral, szeretettel, hitelesen. Lapis Erikának Aldonzaként már az első felvonásban sikerült igazi forró színházi légkört teremteni, tapsra "szólítani" a közönséget. Minden jelenetében megrázó (amikor hátán kapaszkodik a magasba a falból kinyúló férfi kezek között, vagy a kötelek szorításában vergődve), hiteles, emlékezetes alakítást nyújtott és kitűnt szép énekhangjával. Kiemelkedő volt Szomor György (Herceg, Dr. Carrasco) főleg énekével, Katkó Ferenc (Fogadós) humoros alakításával, Gubik Petra Antoniaként és Gulyás Attila a Padre szerepében. Karakteres jelenség Hodu József és Szabó Lajos, a két Kapitány megformálója, Jancsik Ferenc a Kormányzó és Fogadós, Nagy Erika a Házvezetőnő, Komáromi Anett Maria és Bányai Ágota a szakácsné szerepében.

Cervantes és Don Quijote alakjában, mértéktartó szerepformálásban, csapatjátékosként Cserna Antalt láthatta a Jókai Porondszínházának közönsége

Az egész népes szereplő gárda, a színészek és artisták csapata összehangolt teljesítményt nyújtott. A 75 éves Simet László magaskötélművész és a Hippodrom Alternatív Artista Társulat gondoskodott a cirkuszi hangulatról. A zenekar Gulyás Levente vezetésével magas színvonalon szólaltatta meg a világhírű slágereket. A táborok félelmetes, emberpróbáló világát Howard Lloyd hatásos díszletei idézték fel. Pilinyi Márta szép, mesebeli, történelmi jelmezei a korszakot és a nemzeti jelleget elevenítették meg. Topolánszky Tamás és Kerekes Judit egyedi koreográfiája az artista mozgásművészettel operált, főleg a légtérben, félárnyékban és sötétben adott keretet a színpadi játéknak.

Álom és valóság, eszmény és realitás távol áll egymástól, ahogyan szó és tett között is hatalmas a szakadék - ezt gyakran tapasztaljuk az életben, és erre is rádöbbentett az előadás. A két világ között vívódik hősünk és megannyi egyszerű ember, aki pontosan tudja, hogy a régi lovagok kora már leáldozott, de álmodozókra mindig szükség van - és lesz is. Manapság meg már azzal is tisztában vagyunk, hogy végül is a szélmalmok által kevert légáramlatot, energiát jó dolgokra lehet fordítani, ahogyan az emberek lelkesedését, tenni akarását is.

Örök álmodozó hősünket, Don Quijotét a musicalben és a porondon is Cervantes, maga az író vezeti végig, figurájába bújva éli át kalandjait, vívja meg csatáit, akarja megvalósítani álmait, prédikál erényekről és szerelemről, lép fel a megaláztatások ellen, tartja a lelket az üldözöttekben egészen a haláláig. S ha egy pillanatra azt hinnénk a záró jelenetben, hogy vége, meghal, máris kiderül, mekkorát tévedtünk. Nem halhat meg az, aki a jóban hisz; az író feláll és megy tovább, hősének hitét pedig magával viszi, őrzi Aldonza, akit megérintettek az álmok, s onnantól más ember lett, mint volt korábban. Az üzenet egyértelmű: nem érdemes célok, álmok, hit nélkül élni, nem is lehet.     

Talán bolondos, furcsa, korán jött ember, mint Hamlet, de őszinte, tiszta, jóságos, igazi megváltó ez a Búsképű, aki a hitet, az erőt hozza el a kiszolgáltatottaknak. Minden értékes, maradandó művészet erről szól, ez a lényege. Az újdonság, a kísérlet pedig annyi a Jókai Porondszínházában, hogy ez a klasszikus üzenet cirkuszi környezetben hangzik el, hogy artista mutatványok közepette gondolkodtassa el, döbbentse rá a nézőt történelmi korszakok, politikai és gazdasági diktatúrák lélek- és emberpusztító hatására. Mindenképp ritka és merész vállalkozás.

 

Niedzielsky Katalin

Fotó: Nyári A. / A-Team

 

Feltöltötte: G.E.

 

Videó: Békés Megyei Jókai Színház

 

Békés Megyei Önkormányzat - MCOnet

 

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy cirkusz, amit nem láttak még - La Mancha lovagja a Jókai színház porondján