Mikszáth Kálmán is szívesen töltötte szabadidejét Gyopárosfürdőn

            A bizony, a Gyopáros! Nincs ám ott sem liget, sem erdő, sem fényes rezidenciák. A „kurszalonban”, mely maga a szép természet, a szöcskék ugrándoznak nagy kedvteléssel, mindennemű muzsika nélkül.

            Nyári kóborlásaim alkalmával először életemben vetődtem Orosházára, ahol én egy lelket sem ismerek, kivévén az orosházi kovácsot, a népdalból, akire a patkó felveretését bízza rá a szerelmes legény.

No, de magyar helyen könnyen ismerős lesz a magyar ember. Egy délután már otthon éreztem magam az úgyis csekély számú intelligencia közt. Mely bármily csekély is, nem hagy fenn semmi kívánni valót. Vagy tíz gyönyörű úrilány volt a társaságban, hol a délutáni feketekávémat ittam.

            Mondták, hogy mind itt van, mindössze még a doktornak van otthon egy beteges kisasszonya. De biz én már nem voltam kíváncsi többre. Úgy tetszett, hogy ezeken kívül már talán nincs is több leány a világon.

            Valaki azt indítványozta este felé, hogy menjünk fürödni.

            – De hova? – kérdém mosolyogva.

            – Hova? Hát a Gyopárosba.

            – Micsoda az a Gyopáros?

            – A mi fürdőnk!

            – Az önök fürdője? No, arra kíváncsi vagyok.

            Kocsikra, hintókra ültünk (akinek hogy telt), s az egész társaság denique a Gyopáros felé tartott.

            – És fürödni fogunk ott? – kérdém a lelkésztől, akivel egy kocsiban ültünk.

            – Természetesen. Mindennap fürdünk. A hölgyek már délben úgy csinálnak toalettet.

            – Hogyan, a hölgyek is fürödni fognak?

            – Mindenesetre.

            – De hiszen könnyebb volna nekik ott venni fel az úszóruhát.

            – Hol?

            – Hát az öltöző kabinetekben!

            – Vannak is ott öltöző kabinetek!

            – Hát hol vetkőznek le és hol öltöznek fel?

            – Ej, édes istenem ... hát a gyepen, uram ... a gyepen.

            – Lehetetlen! A szemünk láttára?

            – Igen, a szemünk láttára.

            – Tiszteletes uram, ön tréfál...

            – Szavamra mondom ... hiszen meg fog ön győződni róla!

            – Majdnem hihetetlen. És ezek a gyönyörű teremtések, ezek az angyalok fognak ott levetkőzni? Az a junói alak, az Ilonka ... vagy az Erzsike. Nem, uram, ilyesmi nem lehetséges!

Útitársam mosolygott, én pedig alig vártam, hogy a Gyopároshoz érjünk. Egy jókora tó az, körülbelül kétszer olyan, mint a városligeti. Kietlen homoksivatagnak zavaros kék szeme.

            De az óriás ez az egyetlen szeme is rút, mintha szemöldje hiányzanék, hogy nincs körüle egyetlen bokor sem.

            De azért nem kell lebecsmérelni, mert huszonötezer lakosnak a fürdője az, talán a legnépesebb fürdő Európában. Kultúrának, emberi kéz dirigálásának semmi nyoma, azonmódon van, mint ahogy az isten odacseppentette.

            A partokon nagy néptömeg hullámzik, ki öltözik, ki vetkőzik, benn pedig a tóban rajként sürögnek, úszkálnak, evickélnek az emberek, nők, férfiak vegyesen, az előkelő úrnő a béna koldus mellett, a sugár szép leány derékig meztelen imádójával diskurál, s kergetik egymást dévajul, pajkosan, szelíden kétfelé hasadnak előttük a habok.

            – Soha még ilyen világot! – mondám önkénytelenül.

            – Hja, a szegény emberek vízzel főznek – felelte a tiszteletes úr –, nekünk ez a fürdő is áldás.

            – De az erkölcstelenség!

            – Az egészség fenntartása az első kötelesség, uram.

            (Mért nincs ez Budapesten? – gondolám magamban –, mekkora cikkeket lehetne penderíteni Thaisz Lexi ellen, hogy megengedi!)

            De e pillanatban még a gondolatom is megállt. Két bájos ismerősném leszállván a kocsiról, a tó északi részén egy-egy gyepes helyen lekuporodnak s elkezdték cipőcskéiket kifűzögetni. Megszűntem lélegezni is. Alig volt időn az egyik szememmel (pedig kertbenéző vagyok) egy tekintetet vetni a közönségre, ha vajon így nézi-e az is? Nem a! Észre sem látszottak venni a tündéri jelenetet.

            A legnagyobb keccsel húzták le a cipőket, a kalap már előbb le volt téve a pázsitra. Most a fűződerekat gombolták ki; azután a sugár derék körül mozogtak azok a tündérujjacskák: nyilván a szoknyákat eresztik meg rendre...

            Szemem elhomályosult egy pillanatra és mire ismét oda tekintettem: már csak a kék selyemszoknyácskák virítottak a gyepen – üresen; a két vízi tündér már akkor ott úszkált a habok között. Neptun kacérkodott velük.

            Csak néha-néha láttam őket, amint felálltak az övig érő vízben, vékony úszó ingeik odatapadtak a gyönyörű idomokhoz. Szemkápráztató látvány volt. Aphrodite nézhetett ki úgy, mikor a hullámokból kikelt!

            Hüm! ezek tehát még otthon vették fel az úszóöltönyt?

            Persze, persze! Így aztán nemigen láthat az ember nagyon sokat. Hanem csak türelem, majd ha kijönnek a vízből, akkor csak le kell vetniök ezt a vizes ruhát is. Az lesz még csak a spektákulum.

            De bizony csalódtam; mert mikor a vízből kiszálltak egyenkint, még féllábuk a parton se volt, egy öregasszony burnuszt vetett rájuk, s ugyane percben mint varázsütésre lehullott a nedves lepel – a burnusz alatt.

            Soha még ilyen gyorsaságot és művészetet, mint aminőt a vetkőzésben és öltözésben kifejtenek! Az ügyesség jobban megvédi őket a kandi szemek elől, mint a négy fal, mert ott mégis van legalább – kulcslyuk.

            Hiába, a kénytelenség a legnagyobb mester és a legjobb tanító.

            Sokáig elmélkedtem e dolgok fölött, még este benn a vacsoránál. Sőt midőn az indóháznál elbúcsúztam a lelkésztől, meg nem állhattam, hogy egy kérdést ne intézzek hozzá:

            – Ugyan mondja meg, tiszteletes uram, – de lélekre: hány törvénytelen gyerek van itt aztán évenkint?

            – Az nálunk nagy ritkaság! Minden két évben egy eset ha előfordul...

            – A közös fürdés dacára is?

            – Sőt néha három év is elmúlik...

            – Aláz’ szolgája! Akkor nem ér hát egy ütet taplót sem az emberi kombináció!