Gyakorta említik itt is, ott is a kiterjedt köröstarcsai Szabó és a füzesgyarmati Gacsáry rokonsághoz tartozókat. A regényt olvasva ismerősen cseng a Wenckheim név is; a prominens főnemesi család tagjai a korszerűségre és szakszerűségre törekvő uradalomszervezésbe- és irányításba vonták be a mérnökösködő Jablonczay- és Szabó-ősöket. A református egyházi élet helyi oszlopos tagjai, a füzesgyarmati Gacsáry István prédikátor és Siró Dániel tanító, valamint a köröstarcsai Szabó János (1835–1902) lelkész, esperes koruk meghatározó egyéniségei közé számítottak. Róluk és leszármazottaikról, mindennapjaikról, vívódásaikról, tragédiájukról mesél Szabó Magda, akit személy szerint is magával ragadott a kutatómunka láza. Saját bevallása szerint: “…Úgy gyűjtöttem az anyagot, mint egy nyomozó. Voltak hónapok, amikor egy ország szinte minden vidékére elszármazott, nagy família és több református és katolikus lelkészi hivatal búvárolt régi írásokat, hallgatott meg még élő tanúkat, hogy fényt deríthessünk régen halott családtagok életének bizonyos fordulópontjára, amely viszont anyám sorsát szabta meg valamikor. Fényképek nyomába kellett erednem a remény szikrája nélkül, tudva, hogy aki külsejére kíváncsi vagyok, annak az arcképét minden tisztességes családtag kitépte annak idején az albumából, s az unokatestvéreim se hagytak kétséget afelől, amire az ő egykori lakásukban emlékszem, elveszett a költözködéskor…”

“…Wenckheim. Jablonczay Lenke fülének ez a név is iszonyatos, mint minden, ami az anyjára emlékezteti, ám Gacsáry Emmának holta napjáig egy félrehúzott függönyszárnyat lebbent meg az emlékezet, valahányszor meghallja, függönyt, ami mögül ő leskelődik, fut a Nagy utcán a Wenckheim báróné csuda hintója a csuda paripákkal, a földesúr a hintó mellett lovagol, s mennyi úr kíséri, milyen gyönyörű, messziről jött urak! Jablonczay Lenke anyai dédanyja, a kálvinista Bányay Rákhel, szűk szemmel néz a név után, mert ha nincsenek Wenckheimok, nem nyüzsög Gyarmaton, Szeghalmon annyi átkozott mérnök, s nem méri Isten szigorú jobbja az ő tisztességes házára az iszonyú csapást, dédapja viszont a fejét rázná minden vádra, mert ha nincsenek Wenckheimok, nincs a szépséges ámpir templomnak fényes pajzsa sem, aki védelmében a híres prédikátor békén hirdetheti Isten igéjét. Jablonczay Lenke apai nagyanyja fülének élete legnagyobb kudarcát idézi ez a szó, apja számára viszont a vad és beteljesült szerelmet, a pacsirtaszót, a bódító nyarat a Wenckheim birtokon, apai nagyapjának és dédapjának egyaránt az édes földet, a ritka alkalmat, amikor ki-ki azt érezheti, ember ő is, nem Rickl Mária eltartottja. De számon tartja ezt a nevet Jablonczay Lenke második férje is, aki gyakran megáll immár közös lakásukban egy ifjú, vatermörderes, a melléhez könyvet szorító férfit ábrázoló festmény előtt, a képről nagyapja, a geometra Szabó János pillant rá, a Wenckheimok uradalmi mérnöke, aki estenként, napi munkája végeztével hol Szeghalmon, hol füzesgyarmati házában fordítgatta az Aeneis-t…”

Forrás: Héjja Julianna Erika (Békés Megyei Levéltár)