Az értelmi fogyatékosság egy gyűjtő fogalom, átfogó kifejezése mindazoknak a különböző súlyosságú állapotoknak, amelyekre az általános értelmi képesség károsodása, fejlődésének lelassulása jellemző. Ez nem betegség, hanem egy állapot mely biológiai károsodás következtében visszafordíthatatlan. Nálunk mindenkiről elmondható, hogy az értelmességnek csak egyes területei sérültek. A legemberibb megközelítés, ha a támogatásra törekvő álláspontot és a segítő folyamat szükségleteit vesszük figyelembe, és nem a hiányzó képességek felől közelítünk, hanem észrevesszük, hogy milyen segítségre van szükségük.  

A sérült emberek még ma is talányt jelentenek  a társadalomnak, puszta létük is sok megválaszolatlannak tűnő kérdést vet fel.  Nehéz meglátni életük értelmét. Mivel elmondható, hogy akaratukat és értelmüket többé- kevésbé nem képesek kifejleszteni, életük gyakran haszontalannak tűnik. Tanulmányaimból és olvasmány élményeimből tudom, hogy a személy ön érték, tehát önmagában van értelme és értéke.  Az önérték pedig azt jelenti, hogy a személyt a legalapvetőbb szinten  nem képességei, nem szorgalma, nem teljesítményei minősítik. Legalapvetőbb jogai nem abból következnek, amit csinál, vagy amit eddig elért, hanem abból, hogy létezik. Szerintem mi, akik itt dolgozunk mindannyian így gondoljuk, hiszen ha  másképp látnánk, akkor már nem dolgoznánk itt.  

A segítő szakma alapszabálya: Mindig ott kell kezdeni ahol a másik tart.

A sérült emberek megnyitják a szívet, mozgósítják a kedvesség, a közösségvállalás erőit. Ha megfigyeljük őket, ők valóban ünneplik az életet, telis-teli vannak érzelmekkel. Ők másabbak, mint mi. Különlegesek. Őszinte közvetlenségük,  megelőlegezett kedvességük, simogatásuk hatására még az idegenben is azt az érzést keltik, hogy régi ismerősök. Velük,  közöttük megismerhető az igazi emberségünk. 

Egy tiszta önzetlen tettel az ember nem sikerhez,  elismeréshez, hanem leírhatatlanul jó közérzethez jut. Kívülálló ismerősök sokszor megkérdezik: "Hogy tudsz itt dolgozni? Hogy bírod?  Bár minden elismerésem a tied, én nem bírnám" - teszik hozzá.

Bárkinek egy egyszerű példával tudnám elmagyarázni az érzést, ami azt hiszem, túlsúlyban van bennünk. Képzeljük el, hogy az utcán vagyunk, az emberek jönnek-mennek elgondolkodva. Egyszer csak a távolból hallatszik egy szirénázó mentőautó, ami egyre hangosabban közeledik, a jelzőlámpáknál is természetes elsőbbséget élvezve  nagy sebességgel halad el. Ilyenkor rendszerint mindenkiben felvillan egyfajta borzongató érzés, hasonló emberi reakciók jönnek elő. Ezt közösségi érzésnek nevezném, amely előhívja az emberekből a gyengédséget, a szeretetet, az alázatot. Ez az igazi erőltetés nélküli szelídség, amely azt sugározza a másik ember felé, hogy fontosnak tartjuk és értékeljük őt, talán emberszeretetnek nevezhető. Az intézet dolgozóiban, segítőiben ez benne lakik, mint természetes érzelem.

Általánosságban nem könnyű, hogy hűségesek maradjunk ehhez az érzéshez, csak így, hogy minden nap szembesülünk az elesett emberekkel. Mert ők naponta felébresztik ennek az együttérzésnek az  elsöprő erejét. Másoknak egy mentőautó villantja fel az érzést, ami bennem nem csak villog, hanem állandó szinten világít.

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége
D.né Gálik Erika
D. M.

Szóljon hozzá a fórumon!: Minden sérült  fiatal valójában egy értékes ember