A segítő szakmában dolgozom immár 20 éve.  A sérült fiatalokkal közvetlen kapcsolatom van, ezen idő alapján talán elmondhatom, hogy jól ismerem őket. Az értelmi fogyatékosság egy gyűjtőfogalom, átfogó kifejezése mindazoknak a különböző súlyosságú állapotoknak, amelyekre az általános értelmi képesség károsodása, fejlődésének lelassulása jellemző. A pszichiátria megkülönböztet mesterséges határokat, mert nem lehet kizárólagosan pontos - enyhe, mérsékelt, súlyos és igen súlyos értelmi elmaradottságot. Ez nem betegség, hanem egy állapot mely biológiai károsodás következtében visszafordíthatatlan. Nálunk mindenkiről elmondható, hogy az értelmességnek csak egyes területei sérültek, tehát nem mindenre alkalmatlan személyek ők. Legemberibb megközelítés, - ami a mi vállalt feladatunk is - ha a támogatást  törekvő álláspontot és a segítő folyamat szükségleteit vesszük figyelembe, és nem a hiányzó képességek felől közelítünk. Hanem észrevesszük, hogy milyen segítségre van szükségük.

A fogyatékos emberek még ma is talányt jelentenek a társadalomnak, puszta létük is sok megválaszolatlannak tűnő kérdést vet fel.  Nehéz meglátni életük értelmét (főleg ha a mienket sem tudjuk néha).

Mivel akaratukat és értelmüket elmondható, hogy többé - kevésbé nem képesek kifejleszteni, életük gyakran haszontalannak tűnik. Ilyen nézetek ma is lappanganak az emberi köztudatban, saját környezetünkben is. (Amíg nem ismertem őket, bennem is élt ilyen nézet.)

Tanulmányaimból és olvasmányélményeimből tudom, hogy a perszonalitás elve kifejezi - a személy önérték, tehát önmagában van értelme és értéke.  Az önérték pedig azt jelenti, hogy a személyt a legalapvetőbb szinten nem képességei, nem szorgalma, nem teljesítményei minősítik. Legalapvetőbb jogai nem abból következnek amit csinál, vagy amit eddig elért, hanem abból, hogy létezik. Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van. Szerintem, mi, akik itt dolgozunk mindannyian így gondoljuk, hiszen akkor már nem is lennénk itt ha  másképp látnánk Bizonyos fokú előítélet mindannyiunkban van.

A segítő szakma alapszabálya: Mindig ott kell kezdeni ahol a másik tart.

A személyes kontaktus azonban gyengítheti ezt az előítéletességet, mert lehetővé teszi, hogy a másik személyben az embert lássuk meg. Aki kívülálló ismerős és megkérdezi: - "hogy tudsz itt dolgozni?, hogy bírod? - bár minden elismerésem a tiéd, de én nem bírnám" - teszi hozzá.

Bárkinek egy egyszerű példával tudnám elmagyarázni az érzést, ami túlsúlyban van, mondhatom így - azt hiszem, hogy bennünk. Képzeljük el, hogy az utcán vagyunk, az emberek jönnek-mennek elgondolkodva, a saját kis mentális zajukkal a fejükben. Egyszer csak a távolból hallatszik egy szirénázó mentőautó, ami egyre hangosabban, még hangosabban közeledik, a jelzőlámpáknál is természetes elsőbbséget élvezve nagy sebességgel halad el. Ilyenkor rendszerint mindenkiben felvillan spontán egyfajta borzongató érzés, ha másért nem, hát azért, hogy "én is lehetek ott abban a mentőautóban." Tehát hasonló emberi reakciók jönnek elő. Ezt közösségi érzésnek nevezném, ilyenkor kimondatlanul is azt gondoljuk, hogy egy világ van, és mi ennek valamennyien szerves összetartozó részei vagyunk. Előhívja az emberekből a gyengédséget, a szeretetet, az alázatot. Ez az igazi erőltetés nélküli szelídség, amely azt sugározza a másik ember felé, hogy fontosnak tartjuk és értékeljük őt. Talán emberszeretetnek is nevezhető. A segítőben, a legjobb esetben ez benne lakik, mint természetes érzelem. Általánosságban nem könnyű, hogy hűségesek maradjunk ehhez az érzéshez, csak így, hogy minden nap szembesülünk az elesett emberekkel. Mert ők naponta felébresztik ennek az együttérzésnek az elsöprő erejét. Ezzel a példával akartam magyarázni, hogy másoknak pl. egy mentőautó villantja fel az érzést, ami bennünk egy állandó szinten nem csak villog, hanem világít.

Visszatérve a fogyatékos lét értelméhez, a másik lényeges hatása a szenvedés terhének az átértékelése, minél inkább átveszi az ember a másik terhét, annál jobban megfeledkezik a magáéról. Hálásak lehetünk az élet ajándékának, hogy nem részesültünk a fogyatékosságból. Azt szokták mondani, hogy a gyengéknek szükségük van az erősekre, ez természetes viszont az erőseknek is szükségük van a gyengékre, mert a gyengék nélkül az erősek nem tudnának élni. A sérült emberek megnyitják a szívet, a kedvesség a közösségvállalás erőit. Ha megfigyeljük őket, ők valóban ünneplik az életet, telis-teli vannak érzelmekkel, meg kell őket ismerni, ők másabbak mint mi, mert különlegesek. Őszinte közvetlenségük, megelőlegezett kedvességük, simogatásuk hatására még az idegenben is azt az érzést keltik, hogy régi ismerősök. Velük, közöttük az igazi emberségünk megismerhető.  Egy tiszta önzetlen tettel az ember nem sikerhez, elismeréshez, hanem leírhatatlanul jó közérzethez jut.

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége
D.né Gálik Erika

Szóljon hozzá a fórumon!: Minden élet értékes