A lakóotthonba azért látogattam el, hogy Csabi felől érdeklődjek, akinek 10 évvel ezelőtti jelenléte inspirált arra, hogy a sérült fiatalokat ápoljam.

Az úton gondolatban visszapörgettem az elmúlt évek eseményeit, a kezdeti nehézségeket, intézeti körülményeket, ami ma már az újjáépítés után, megfelel az EU-s szabványoknak.

Az ajtóban most is ott állt Csabi, aki az utolsó találkozásunk óta megemberesedett. Újra a régi meghitt pillanat rabja lettem. Nem maradhatott el az illedelmes kézfogás, vállveregetés és a szokásos ölelés. A szobába lépve nem kis meglepetéssel megpillantottam a fiatalok - Csabi és testvére - szüleit, akik családtagként úgy járnak ide gyermekeikhez, mintha ez a kis közösség, a második otthonuk lenne.

A fiatalok bemutásával kezdem: Csabi 34 éves, értelmileg akadályozott fiatalember, aki az intézményi szociális foglalkoztatás keretében, munka rehabilitációs foglalkoztatásban vesz részt. Az intézetben parkgondozó munkában segítkezik. Testvére: Attila 32 éves, sérült fiatal. A szociális foglalkoztatóban szövő munkát végez.

Az édesanyjukkal való beszélgetésből megismerhetjük az eltelt idő nehézségeit, hátrányait és a mai lakóotthoni élet szépségeit.

"Gyermekeimet 30 évvel ezelőtt hoztam be a gyermekotthonba. Az akkori időknek megfelelően, a legmodernebb eszközökkel, kitűnő orvosi gárdával, ápolókkal ellátott országos szintű intézménynek számított.

Acsai doktor Úr imádta a sérült fiatalokat, az életét adta volna a gondozottakért. Gondosan választotta meg a munkatársait, akik mindig kedvesen fogadtak, az itt élő gyermekeim megfelelő emberi bánásmódban részesültek. Sosem éreztem azt, hogy sérült fiaimat valaki lelkileg megbántotta volna.

A "C" osztályon a mostanihoz képest jóval rosszabb volt a helyzet. Néha egy szobára 10-13 gyermek is jutott.  A berendezés többnyire csak az ágyakból, a szoba közepén álló asztalból, és székekből állt. Ruháikat egy beépített szekrényben tárolták. Szinte soha nem volt alkalmuk "magukra maradni", nem volt egy kis zug, ahol elbújhattak volna társaiktól. Csabi imádja a focit, a plakátokat a matraca alá rejtette el. Nagyon bánatos lett, ha társai széttépték megrongálták azokat.

Mozgási lehetőségeik mindig biztosítva voltak, a pálya számtalan rendezvény helyszíne volt. Szeretettel emlékszem vissza egy alkalomra, mikor az akkori híres pop énekeseket helikopterrel szállították a csabai reptérről az intézmény területére, a gyerekek nagy örömére.

"A gondosan kialakított szoba a gyermekeink kényelmét biztosítja."

2004. az áttörés éve volt. Gyermekeim szinte luxus körülmények közé költözhettek, az akkor felépült 1. számú Lakóotthonba. Itt  hat szobában 12 fiatal éli kis közösségi életét.

Ami fontos, hogy két gyermekre 16 négyzetméter alapterület jut, ez már az EU-s követelménynek igencsak megfelel. Kényelmesen elférnek, az önállóságuk maximálisan biztosított és kifejlődött, minden itt élő lakó megváltozott. Szinte kivétel nélkül minden fiatal azon van, hogy rend legyen a környezetében és a közös helyiségekben.

Ha kevesebb személy van egy szobában elhelyezve, akkor egy beteg sérült egyénből is ki lehet hozni a maximumot. Több gondozott esetében zavarják egymást, és mindig fenn áll a konfliktus helyzet. Általános tapasztalat szerint, két egyén biztos harcban áll egymással. Lakóotthonban ez csaknem teljesen kiküszöbölhető.

Büszke vagyok arra, hogy "Apja" imádja a két fiút, de elmondhatom, őt is ugyanúgy megviselte az a tudat, hogy gyermekei sérülten születtek.

Némely apuka ilyenkor magára hagyja a családját, nem tudja elviselni a másságot és a vele kapcsolatos következményeket. Feldolgozni ezt mi sem tudjuk, de megpróbálunk ezzel az érzéssel együtt élni. Férjem egyenrangú partnerként "mint egy anya", olyan felelősségteljesen veszi ki a részét a családi életből.

Közösen vettük vállunkra ezt a nagy terhet és amíg lehet és Isten engedi ugyan ennyi energiával szeretnénk mindent megadni a gyermekeinknek. Néha, már idősödő fejjel megfordul a gondolatomban az a kérdés, mi lesz akkor, ha már mi nem leszünk? Abban reménykedem, hogy amíg ez az Intézmény áll, addig biztosítva lesz gyermekem jövője.

Azt tapasztaltam, az itt dolgozó ápolók, fejlesztők, segítők, mind azon voltak, hogy a sérült gondozottaik megfelelően fejlődjenek. Vigyázták az egészségüket, figyeltek arra, hogy szellemileg is egy bizonyos szinten maradjanak, megtanulják ellátni saját magukat,  figyeljenek a társas együttlét szabályaira.

A sérült gyermekek családját  arra inspirálták, fogadják el a másságot és  együttesen segítsék, hogy gyermekeik átlagos "emberhez méltó" életet éljenek."

A számtalan átélt közös élmény tette szebbé a fiatal és a szülei közötti kapcsolatomat. A mi esetünkben egy olyan családot mutathattam be, akik bárki számára példamutató viselkedést tanúsítanak. Ők azok, akik előtt meghajtom a fejem, mert pozitív hozzáállásukkal a gyermeküket nemcsak az élet, hanem a gyógyulás útján is motíváljak.

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége
Dér Márta