Az időjárás nem fogadott kegyeibe bennünket, egész nap esett az eső. A fiatalok próbáltak összebújni társaikkal, hogy védett helyre kerüljenek. Feltűnt, hogy csupán egyetlen fiúcska dacolt a széllel, arcáról patakokban folyt az esővíz. Egy pillanat alatt átvillant az agyamon ez a fiatal születése óta vak így nem tudja, holt találhat védett helyet az eső elől,és nem látja a vonat útvonalát. Akár egy éles kanyarban kisodródhat a helyéről. Azonnal magam mellé ültettem, megfogtam a kezét, megtörölgettem az arcát majd következőt mondtam: "Misike most szépen elmesélem neked, hogy mit is látunk amerre megy a vonat." Ekkor magam is elgondolkoztam azon, hogyan is tudom majd elmondani mindazt amit sétánk során a város nevezetességeiből látunk, úgy, hogy azt egy látássérült, születése óta vak fiú is el tudja képzelni. Közben elhaladtunk a Városi Sportcsarnok előtt. Az épületet egy labdához tudtam hasonlítani, mert a labdát a fiatal ismeri. Gömb formájú, hatalmas nagyon sok ember elfér a falai közt, mindenféle sporteseményt tartanak benne.." Tudod Misike ez olyan nagy, mintha a mi pályánkon százszor annyit kellene lépned, mint amikor a homokozóig mégy játszani" Láttam az arcán, hogy elgondolkodik rajta és talán megértette. Közben a vonat dudált, a gyermekek örvendeztek, sikongattak, a járókelők pedig mosolyogva integettek felénk. Néha egy mellettünk elhaladó motor, gépkocsi hangja is jól hallható volt, az autók is dudálva üdvözölték az ujjongó gyermekhadat. Misike arca is felvidult, ő is boldogan integetett. Megérintett ez a jelenet, mert nem kevés örömmel tudatosult bennem az a tény , hogy ma már nem sajnálkozó tekintetek kísérik a sérült fiatalok látványát. A közéletben sokszor megfordult fiataljaink lassan megszokottá válnak a lakosság körében. Elfogadtak bennünket, intézményünk a város részévé vált.

A Dotto vonaton való utazás - bár az eső esett - mindenki számára nagy élmény volt.

Közben elérkeztünk a csatorna partjára, ahol madárfüttytől volt hangos a környék. A gesztenyesort, és a fákat már könnyű volt elmondanom Misikének, mert az élő fa és a madárfütty fogalmát ismerte. Hamarosan eljutottunk, a strand hátsó részéhez, és a látvány engem is magával ragadott. Már kilenc éve dolgozom Békéscsabán, de ezen a városrészen még nem jártam. A medencék gőzölgő vize, a felhők közül néha előbújó napfényben csodálatos látványt nyújtott. "Misike amit most látok, azt úgy képzeld el, mintha az esti zuhanyozásnál megcsapja az arcod a meleg víz párája. Ez a medence olyan, mint egy fürdőkád, de sokkal nagyobb, mint az otthoni." Misikének megsimogattam az arcát, tekintete a végtelenbe meredt.

"Érted, amit elmondtam neked?" - száját félrehúzta, és elégedetten mosolygott felém.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe mikor egyik családi összejövetelen találkoztam egy csodálatos emberrel, aki pár évvel ezelőtt máról hónapra vesztette el a szeme világát. Elemér személyisége, hangja, humora, puszta lénye annyira megnyerő volt számomra, hogy rögtön kérdések halmazával ostoroztam. Szerettem volna egy látássérült szemszögéből átérezni annak vak fiatalnak a lelki világát, akit nap mint nap gondozok. Mit érezhet, miben lehetek segítségére, hogy el tudjon igazodni ebben a számára ismeretlen világban? De ez már egy másik történet.

Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ
Szociális intézményegysége
Dér Márta gondozónő