A Békés Megyei Szociális Gyermekvédelmi Rehabilitációs Módszertani Központ "C" osztályán, a hét végén tartottuk meg 21 fiatal születés- és névnapját. Meghívott vendégként eljött egy nemrég haza került fiatalunk is, édesanyjával együtt. A szülők is szép számban jelentek meg, tizenhárman jöttek el. Sz. Sanyi édesanyja köszöntötte a Szociális Munka napja alkalmából gondozóinkat és ajándékkal kedveskedett  Takács Józsefnének, aki osztályunkon az év dolgozója lett.

Másnap  a Modell szoba gondozónője rendezésében rendhagyó születésnapon vehettem részt, ahol egy 42 éves "fiatalt" köszönthettünk. T. Lacika a második legidősebb gondozottunk az osztályon.

A gondozónő nagy gondossággal készíti elő az ünnepi tortát.

Péter Melinda gondozónő  így mutatja be a fiatalt:
"Lacika nagyon ragaszkodó típus, bár szavakkal nem kommunikál, testbeszéddel mindent kifejez, a szeme magáért beszél. Mimikája hangulatának hű tükre. Testi és szellemi fejlődésben kissé elmaradt, nyugodt, érdeklődő férfi. Lassan jár, környezetében tájékozott. Önállóan étkezik, de szinte minden egyéb tevékenységben  segítségre szorul. Jó étvágyú, hangulata állandó. Szívesen játszik kockával, újságokat, képes lapokat nézeget. Szüleivel és testvérével jó a kapcsolata, nem tudom hogyan, de szinte mindig  megérzi a látogatás időpontját, azon a napon az  ajtóban ülve várja őket."

Lacika édesanyját és testvérét Jónás Zoltán a nemrég Dr.  Göllesz Viktor ösztöndíjjal jutalmazott fiatal- köszöntötte néhány népdallal, majd a gondozónő átnyújtotta az osztály születésnapi ajándékát.  

Lacika édesanyjával és gondozónőjével a születésnapi torta felszeletelésén munkálkodik.

Amíg a fiatalok táncoltak, alkalmam nyílt egy kis kötetlen beszélgetésre Lacika édesanyával és testvérével, kérdéseimre szívesen, készséggel válaszoltak:
"Lacika harmadik gyermekünk. A nővére előtt született egy fiú, aki négy hónapos korában meghalt. Lacinak nagyon örültünk, vele minden rendben volt. Kicsit sírós, de egészséges gyermeknek  láttuk. Úgy emlékszem az első Diperte oltás után lett rosszul, rángó görcsöt kapott! A faluban nem volt orvos, a szomszéd faluba kellett vele menni. Egyetlen autó volt csak a környékünkön, a gyerek hosszú ideig görcsölt. Számomra akkor ismeretlen volt  az epilepsziás roham, kétségbe esve tehetetlenül néztem a szenvedését. Sok idő eltelt, míg kórházba került, orvosai szerint, sok agysejtje elpusztult. Azt mondták  a fejlődése attól függ, hogy a megmaradt agysejtjei mennyire tudják pótolni azokat, amelyek elpusztultak. Lassan fejlődött, 5 éves volt, amikor járni kezdett.  Aztán semmi más, a mai napig nem tanult meg beszélni,  teljes ellátásra szorul. 10 éves korában került el a szülői házból. Nehezen tudtuk a férjemmel eldönteni, mitévők legyünk. A lelkiismeretem még mindig gyötör, milyen anya vagyok, hogy beadtam az Intézetbe. Az évek teltek, a gyerekből felnőtt lett, de örökké kis gyermek maradt, aki gondozásra, ápolásra szorul. Laci 42 éves. Most őt ünnepeljük. Itt, együtt ebben a nagy családban, mert neki ez a családja, ez a második otthona. Szeretettel veszik körül, gondoskodnak róla. Mindent megkap, amire szüksége van. Látszik rajta, hogy jól érzi magát ebben a közösségben, boldog, jókedvű. Lelki megnyugvást jelent nekem tapasztalni, látni  gondozói odaadó munkáját. Nem könnyű itt dolgozni, lelkileg is erősnek kell lenni. Lelkiismeretesen kitartásból végzik a munkájukat, az eddig eltelt évek alatt ezt tapasztaltam. A mostani körülmények között nehéz lehet helytállni, még több munka esik mindenkire. A jó Istent arra kérem, adjon erőt, főleg jó egészséget minden gondozónak."

Együtt a születésnapon.

Lacika testvére odafordult édesanyjához és következőt mondta:
"Édesanyám, soha nem tudtam még neked elmondani mennyire büszke vagyok Rád. Ilyen körülmények között is becsületesen fel tudtál nevelni bennünket. 15 éves voltam abban az időben, de még mindig szemem előtt pörögnek az események. Mi mindenre  voltál képes mitől volt annyi energiád, hogy a beteg gyermeked mellett tanítottál, délben meleg étellel vártad apát. Lacika nagyon sírós kisfiú volt, anyának 2 hónap után munkába kellett állnia, akkor még nem volt gyed, és gyes. Nagypapa felvállalta a Lacika őrzését, amíg anya  készült a másnapi munkájára. Javította a füzeteket, szemléltető eszközöket készített, szinte minden nap csak késő éjszaka tudott ágyba kerülni. Arra emlékszem vissza mennyire elmaradott volt még annak idején a társadalom, más volt a szellem, a gondolkodás . Abban az időben a falunkban 3 fogyatékos gyermeket neveltek szüleik.  A "falu bolondjának nevezték őket". Bennünket soha egyetlen szóval nem bántottak meg ezzel. Valószínűleg ezt édesanyámnak köszönhetjük, hiszem minden kis diák tőle tanult meg  írni, olvasni, nagy tiszteletben álló személy volt. Amikor elkerültem otthonról, sokáig senkinek  nem mondtam el, hogy fogyatékos testvérem van. Nem szégyelltem, csak  vártam azt a pillanatot mikor már nem néznek szokatlan és érthetetlen lenéző sajnálkozással a fogyatékos gyermekre és hozzátartozóikra.

Minden másként történt volna, ha abban az időben már tudtak volna a genetikai vizsgálatokról? Akkor talán nálunk is másként alakultak volna a dolgok?  A génekkel lehetett  problémánk? Óvónő vagyok, 3 gyermek édesanyja, teljesen másként állok egy olyan kisgyermek mellé, aki gyámoltalan, elesett. Nekem hívatásommá vált az önzetlen segítség, "mert ezt csak egy anya tudja végigcsinálni"."

Ezek után a szavak után nehéz volt megszólalni. 10 éve vagyok ebben a szakmában, azt hittem lelkileg elég erős  ahhoz, hogy ne sírjam el magam, de megtörtént. Sokáig ültem és néztem magam elé.

Lacika  súlyos értelmi fogyatékossága miatt teljes gondozói ellátásra szorul, így a jövőt, számára továbbra is a biztonságot, védelmet nyújtó intézet meghitt világa biztosítja. Ebben a közösségben élete végéig otthon érezheti magát. Mindig lesz mellette egy gondozó, aki átvezeti az élet nehézségein, fogja a kezét, hogy ő is mindig biztonságban érezze önmagát.

Forrás: Békés Megyei Szociális Gyermekvédelmi Rehabilitációs Módszertani Központ
Szociális intézményegysége
Dér Márta
gondozónő