"Látogatóban volt nálunk egy aranyos doktornő, mi elmondtuk neki a panaszunkat. Agyvérzésre gondolt, amit esetleg mi nem vettünk észre. Nagyon aggódtunk, és az ő javaslatára arra gondoltunk, hogy valamerre fordulunk, határoztunk. Édesapám segítségével Pesten, kórházba került, vizsgálatra. Laci ekkor már 10 éves volt. Alapos kivizsgáláson esett át. Az orvosok szerint a többször ismétlődő epilepsziás rohamok miatt sok agysejtje pusztult el. Azt mondták, hogy a fejlődése attól függ, hogy a megmaradt agysejtjei mennyire tudják pótolni azokat, amelyek elpusztultak. Megnyugtató mondat volt a jövőre nézve, bizakodjanak a szülők! Nem mondták ki rögtön, hogy fogyatékos lesz, egész életére. De a javaslat az volt, hogy rögtön intézetbe kerüljön. Mi tudatlan, vidéki szülők ott álltunk megdöbbenve. Milyen más lehetőség, megoldás lehetséges? Mit tegyünk? Mi lesz vele és velünk nélküle?
Átgondolni se volt idő, az orvos döntött, elintézték, hogy a kórházból egy pesti gyermekintézetbe kerüljön. Ők a vizsgálatok alapján tudták azt, amit mi nem, hogy Laci súlyos fizikai, szellemi fogyatékos lesz felnőtt korára, elmeorvos szakértői vizsgálat szerint idióta. Nagyon fáj, sért ez a szó, még ha mi, a család nem is így látjuk. Nehéz egy anyának ezt az igazságot beismerni. Főleg, ha ránézek egy 10 éves korában készült fényképére, ahol egy kedves, mosolygós gyerekarcot látok, aztán mellé teszem a 40 éves korában készült fényképét, és látnom kell a valóságot. De akkor is az enyém, és úgy szeretem, ahogy én látni akarom a lelkem mélyén.
10 évesen elkerült a szülői háztól, a családból, ahol szeretetet, gondoskodást kapott, és nem tudtuk, mire számíthatunk, ő sem, hogy mi vár rá. Azt a lelki gyötrelmet, amit akkor átéltünk, leírni nem lehet! Vádaskodás, hogy milyen anya, milyen szülők vagyunk? Intézetbe adtuk, eltaszítottuk magunktól. Milyen megoldás lett volna? Hiszen gondolnunk kellett a lányunkra is. Egészséges, jó tanuló volt, éppen akkor végezte el az általános iskolát, és tovább tanult. Nem volt könnyű ez a 10 év neki sem Lacival. De sohasem panaszkodott, ha neki kellett vigyázni rá.
A fiam a budai Evangélikus Egészségügyi Gyermekotthonba került. Ez valójában egy szociális otthon volt, ahol felnőttek is voltak. Egy régi épületben, igen szegényes körülmények között voltak. Laci egy nyolcágyas szobába, különböző társak közé került. Barátságtalan, köves, vaságyas szobába, ez volt az ebédlőjük, a hálójuk, a szoba végén pedig a mosdó volt. Látogatni lehetett, édesapám gyakrabban, én csak nyári szünetben voltam nála. Amikor meghatározott időre hazahozhattuk, örültünk, hogy köztünk lehetett egy kicsit. Nehéz napok voltak ezek, mindig vele kellett lenni, és az éjszakák eléggé meggyötörtek bennünket, mert éjjel sírt, nem aludt rendesen. Az utazás egy napba került, idegesítette a vonat, mindig féltem ilyenkor, hogy rosszul lesz.
1979-ben Békéscsabára került, a Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központba. Új hely, más gondozók, változás történt az életében. Bekerült egy olyan közösségbe, ahol szeretik. Szeretettel veszik körül, ahol gondoskodnak róla, mindent megkap, amire szüksége van. Ez a második otthona, boldog, jókedvű. Örömmel jön haza, de néhány nap után vágyik vissza a társaihoz, a szerető, gondoskodó gondozóihoz. Látogatjuk a nővérével, örömmel fogad bennünket, az elválás nem szomorú vég.
Lelki megnyugvást jelent nekünk látni, tapasztalni a gondozói odaadó, szerető munkáját. Köszönet és hála, nehéz munkájukért, a helytállásért. A jó Istent arra kérem, adjon erőt, főleg jó egészséget minden gondozónak!"

Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi Központ

Szociális Intézményegysége
Dér Márta

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXXIV.