"Laci 5 éves volt, amikor megtanult járni. Nem volt még szobatiszta, az öltöztetése is egyre nehezebb lett, a mama nem tudta ellátni, mert ő is betegeskedett. Együtt laktunk a szülőkkel, de külön háztartást vezettünk. Egyre több lett a gondunk, valakit fogadnunk kellett mellé, aki vigyáz rá, amíg mi dolgozunk. Nagyon sokat a kislányom volt vele, amikor délután is be kellett mennem az iskolába. Reggel korán keltem, megfőztem az ebédet, 8 órára az osztályban voltam. Az többi házimunkát a fiammal együtt csináltam, ha tudtam. Este aztán még ott voltak a javítani való füzetek, készülődés másnapra. Ahová lehetett vinni, vittem magammal, babakocsiban, később kerékpáron. Az iskolába is. Akkoriban nyáron is volt napközis foglalkozás, eleinte (kéthetente) szombati nap is. Minden nevelő be volt osztva néhány napra. A gyerektársaságban jól érezte magát, a gyerekek se bántották, igaz kérdezgették, hogy mi van vele, miért nem beszél? Mondtam, hogy beteg. Ez kielégítette őket, igazán toleránsak voltak vele.
A családban is volt két hasonló korú unokatestvér, őket is kedvelte. Örült nekik, a maga módján. Játszani nem tudtak vele, de mindig ment utánuk, mulatságos volt, ahogy fogócskáztak, mire Laci utolérte őket, ők már vissza is fordultak. Az egyik unokatestvért kiválasztotta, szimpatikus volt neki, szerette a maga módján. Ha tehette, mindig mellé ült. Egyszer megcsípte. Ő ezen felháborodott, pedig az anyukája azt mondta, hogy szeretetből volt. Laci mindig örült nekik, ha nálunk voltak, eljöttek a nyári szünetben.
Lacinak volt egy másik kiválasztott személye is, az édesapám. Gyermekszerető, gyerekek nyelvén nagyon értő egyéniség volt. A lányunkat is mindennel ellátta, naponta nálunk töltött sok időt. Év közben kétszer meglátogattuk Lacival együtt, nyaraltunk Pesten. Mert ott lakott a második feleségével. Fiam és a nagypapa között nagy volt az egyetértés. Sokat foglalkozott vele, sétáltak, bolondoztak, egyoldalú beszélgetést folytattak. Úgy volt ez, hogy idelátogatott hozzánk, nem túl gyakran, mert még akkor dolgozott. Laci annyira szerette, hogy mindenhová ment utána, ha fürdött, ott állt az ajtóban és várta. Ilyenkor mi szülők nem kellettünk neki. Séta közben sokat beszélt a fiammal és ezt ő nagyon szerette.
Ahogy idősödött, a makacskodás nála is jelentkezett. Ha éppen nem úgy volt, ahogy fiam szerette volna, akkor a játékok repültek, borogatott, amit ért.  Eleinte elég hamar le tudtuk csillapítani, később ez is egyre rosszabb lett. Amikor velem volt, bármit csináltam, beszéltem, mondtam, és mondtam, akkor ő testközelben hallgatta. Szerette velem nézegetni a mesekönyvet, és én folyton csak mondtam és ismételten az ábrákat. Végül felismerte az állatokat, az autót, rámutatott, ha kértük.
Az évek teltek és egyre több gond volt vele. Mivel nem volt szobatiszta, sokat kellett mosni rá, az öltöztetése, a fürösztése egyre nehezebb volt. Számunkra érthetetlen ok nélkül begörcsölt. Hol volt orvosunk a falunkban, hol nem. Ha éppen volt, akkor segített: egy nyugtatót kapott Laci és elmúlt a görcs, magához tért. Ha egyedül voltam vele, akkor csak álltam az ágya mellett és vártam, sírtam, mást nem tudtam tenni."

Folytatjuk!
Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi Központ

Szociális Intézményegysége
Dér Márta

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXXIII.