"Egy gyermek születése a családban nagy öröm, és boldogság. Főleg, ha szeretettel várják.  Az első fiam hamar elhagyott bennünket. Négy hónapot élt, úgy mondták "vízfejű" volt. Őt elveszíteni, tragédia volt, de túléltük. Bizakodva boldogan vártuk a következőt. Ezúttal egy kislány lett. Ép, egészséges, gyönyörű számunkra. Ma is él, három gyermek boldog édesanyja. Lányunk születése után, 5 évre született Laci fiúnk. Megint örömmel, bizalommal vártuk, azt gondoltuk, egészséges után csak is egészséges gyermek születhet. Becsülettel jártam tanácsadásra, mely abból állt, hogy vért vett a védőnő, elküldte a laborba. Néhányszor kijárt egy nőgyógyász, megvizsgált. Panasz nem volt, a szívhang rendben.  Normális terhesség, folytattam a tanítást. A hetedik hónapban voltam, amikor bekerültem a kórházba, magzatvíz folyásának gyanújával. Néhány napot benntartottak megfigyelés alatt, és nyugtatókat kaptam. Távozásom után már nem dolgoztam tovább.

November 21-én megszületett Laci. Orvos nem volt a faluban, 1967-ben bába vezette le a szülést itthon. Jöttek a fájások, egyre erősebben. Mire a mentők megérkeztek, a baba már a pólyában volt. Mindkettőnket bevittek a kórházba. Néhány nap múlva hazajöttünk, a zárójelentés szerint egészségesen. Nagyon boldogok voltunk, teljesült az álmunk, egy fiú és egy lány. Laci szépen fejlődött, gyarapodott súlyban, jól szopott. Evett, aludt és sírt, mint minden újszülött. Ő azonban a kelleténél többet sírt, főleg éjszaka. Ezzel a panasszal orvoshoz is fordultam, de semmi baját nem talált.

Teltek a hetek-hónapok. Aztán a DI-PER-TE oltást megkapta, mint a többi gyermek. Emlékszem, hogy délután a szokottnál többet és nagyon sírt. Egyszer elkezdett rángatózni, rángó görcsöt kapott. Nem tudott magáról, a tekintete üres volt. Nagyon megijedtünk. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Mivel orvos nem volt a faluban, kitől kérjünk segítséget? Szerencsére a védőnő a közelünkben lakott, hozzá szaladt el a férjem segítségért.  Ő is csak annyit mondott, hogy orvosi segítség kell. A szomszédos faluban egy idős doktor bácsi lakott. Két falut látott el, hosszú-hosszú éveken át. Mindenkit jól ismert, ha hívták, éjjel is átjött a másik faluba lovas kocsival.  Laci egyre jobban görcsölt, mi nem tudtunk segíteni, orvos kellett. 1967-ben a faluban egyetlen autó volt, ez is a TSZ-é. A garázsban állt, a sofőrje egy másik utcában lakott. Más választásunk nem volt, érte mentünk, sürgős volt, estére járt az idő. A gyerek szenvedett, görcsölt, magán kívül volt. Mi szülők, tehetetlenül álltunk mellette és sírtunk. Sok idő eltelt, míg a doktor bácsi kezébe került. Ő segített, kapott egy nyugtatót. Kis idő múlva jobban lett, sírt egy kicsit, majd mély álomba merült. Talán az oltási lázgörcs váltotta ki nála ezt a remegést, ezzel próbáltuk nyugtatni magunkat.

Laci továbbra is sokat sírt, és mindig féltünk, hogy megint görcsöt kap. Rendellenességet nem tapasztaltunk nála, de más azonos korú gyermekhez hasonlítva elmaradt a mozgásfejlődése. Nem estünk kétségbe, hiszen nem minden gyermek fejlődik egyszerre. Vannak, akik később kezdenek el kúszni, mászni, felállni. Egy éves volt, mikor a lányom első osztályos lett, én is visszamentem tanítani. Napközben a nagymama vigyázott rá. A férjem is dolgozott, ezért keveset tudott segíteni. Munka után ő etette meg az állatokat, dolgozott a kertben.  Az enyém maradt a házi munka, és a gyerekek nevelése, a tanítás mellett."

Folytatjuk!

Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi Központ

Szociális Intézményegysége
Dér Márta

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXXII.