2010. aug. 7., szombat, 08.11.44
A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ mentálhigiénés csoport munkatársaként beszélgettem Galisz János édesanyjával. János huszonegy éve él intézményünkben. Jómagam is már több mint egy évtizede ismerem Janit munkám során, rengeteg közös élményünk van.
Mintha csak ma történt volna
"Harminckét évvel ezelőttre nyúlik vissza történetünk kezdete, de minden percére úgy emlékszem, mintha csak a mai napon történt volna. Sokáig válogattam az udvarlóim között, későn mentem férjhez, ezért nem szültem olyan korán, mint a legtöbben a hetvenes években. Huszonöt éves voltam a fiam megérkezésekor. A terhességem alatt nagyon jól éreztem magam, semmilyen problémám nem volt, még azok a rosszullétek is elkerültek, amelyek gyakran kísérik ezt az állapotot. Szőnyegszövőben dolgoztam és ameddig az állapotom engedte, a munkámat is jól el tudtam látni. 1978. április 7-én péntek hajnalban a 38. terhességi héten megindult a szülésem. Kórházba mentem, ahol nagyon sokáig hagytak vajúdni. Szombat este kilenc órakor vették ki a babát császárral. Sokat vártak, ám ekkor már akkora sietség volt, hogy még nem hatott az altatószer, de már fogták a hasam, kezdték a műtétet. Az utolsó pillanatban aludtam el. 1978. április 8-án az én szép 3 kg-os, 50 cm-es fiam halva született. Két percet töltött a klinikai halál állapotában, majd egy percen át még élesztették. Seduxen injekciót is kapott. Amint megtudtam mi történt, sokkot kaptam, és a tejem is hamar elapadt a sok idegességtől. Átjártam etetni őt a gyerekkórházba, de hiába, már nem volt mivel és csak éhesen sírt. Amikor végre hazavihettem, furcsán nyitogatta a tenyerét és sűrűn voltak rángó görcsei. A védőnő is felhívta a figyelmem, hogy éber legyek. Ennek eredményeként sokszor fél éjszakán át a karomban tartottam, úgy járkáltam fel-alá a szobában. A villany szinte mindig égett, hogy láthassam, mert féltem újra meghal. Minden megkésve történt a fejlődésében, öt éves korára lett szobatiszta és a beszéde sem fejlődött addig. Sokat biztatott minket Dr. Szelinger Tibor, aki a gyerekkórház főorvosa volt. Így mondta mindig: Anyuka, ha hangja van beszélni is fog, ha fel tud állni, akkor járni is. Amíg eddig jutottunk, azonban nagyon nehéz helyzetben voltunk, hiszen a lábait nem tudtam megfelelően tartani a pelenkázáshoz, mintha összenőttek volna. Meg kellett műteni, majd gipszbe is rakták. A gipsz túlterhelte a friss varratokat, amikor a kicsi hasra fordult és a varratok kiszakadtak. Sosem felejtem el mennyire vérzett, rohanni kellett a kórházba.
A Pethő Intézettől a Gyerekotthonig
Háromtól kilenc éves koráig rendszeresen a Pethő Intézetben kapott fejlesztő kezeléseket, sok külföldi orvos is vizsgálta őt. Itt nagyon szigorúak voltak vele, a gyakorlatok közé tartozott, hogy ülve meg kellett tartania magát. Volt, hogy a fáradtságtól előre zuhant és elharapta a nyelvét. Mi a férjemmel felköltöztünk Pestre albérletbe, mert bíztunk a kezelések eredményességében. Sajnos nem úgy történt, ahogy reméltük, annyira súlyos egyensúly zavara volt, hogy kimondták, nem tud soha lábra állni. Ezt az édesapja nem tudta feldolgozni, egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Nem volt más választásom, elköltöztünk tőle az anyukámékhoz. Ekkor tíz éves volt Jani. A férjem édesapja nagyon bízott unokája gyógyulásában. Csak addig éljek, amíg járni fog-mondogatta. A mostoha apukám -a másik papa, szintén rajongott érte, még a fél házát is ráíratta. Amikor gyerek volt Jani és kitalálta, hogy pudingot akar enni, elkészítette neki. Igaz a lábast is elfőzte, de az akarat megvolt.
A mai napig sokat gondolok az orvosra, aki hibázott. Mindkettőnk élete azon múlt, hogy nem műtöttek legalább két perccel hamarabb. Most is úgy aggódom érte, mint amikor a szobában sétáltam vele kisbabaként és figyeltem lélegzik-e. Sokszor azon kapom magam, hogy megkérdezem: Nem fázol-e Janikám?- pedig már nincs is itt, rég visszament az intézetbe. A régi Gyermekotthont most Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központnak hívják, ide tizenegy évesen került a fiam. De erről majd meséljen Jani!"

Jani az édesanyjával
Folytatjuk.
Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Közpon
Szociális intézményegysége
Deim Krisztina
Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXVIII.