
A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ "C" osztályán élő T. László történetétével folytatjuk az egy sérült fiatal naplóját, melyet nővére Kőrösiné Tari Mária mesél el.

A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ "C" osztályán élő T. László történetétével folytatjuk az egy sérült fiatal naplóját, melyet nővére Kőrösiné Tari Mária mesél el.
"Testvérem betegségének következményeként nagyon nyugtalan és labilis idegrendszerű gyerek volt. Máig nem tudom, hogy az annyit síró és olyan sok gondozást igénylő gyermek mellett hogyan tudta anyukám ellátni a háztartást és mellette dolgozni járni? Este tíz után a fürdetés és ringatás között sem tudott simán elaludni. Rázta az ágyát, sírdogált, dünnyögött, tépkedett valamit, bármi megzavarta. Én hozzá szoktam a zajos környezethez akár csak apukám, aki a nehéz fizikai munka után könyvvel a kezében aludt el pillanatok alatt. Az öcsém megnyugtatása mindig anyukámra maradt. Szinte minden nap az éjszakai órákban készült másnapi tanításra, füzeteket javított. Néhány órai alvás után az öcsém mindig korai ébresztőt csinált. Ahogy teltek az évek, a tisztázása egyre nagyobb gondot jelentett számomra is. E tevékenységet gyerek lányként nem könnyen végeztem. Ahogy serdültem, a testvéremmel való foglakozást egyre jobban untam. Felüdülés volt, ha valami történt körülöttünk. Reggel és este hajtották az utcán a teheneket. Ilyenkor leültünk a padra a ház elé. Jöttek mentek az emberek a faluban, mindenkinek volt egy-két jó szava hozzánk. A családunkat a szüleim és nagyszüleim foglalkozása révén mindenki jól ismerte és tisztelte. Így elfogadták Lacika másságát, és jóindulattal viselkedtek irányunkban. Visszagondolva értettem meg igazán, talán ezzel magyarázható, hogy soha senkitől nem kaptam egyetlen sértő megjegyzést az iskolában sem magamra, sem testvérem állapotát illetően. Pedig az ő mássága a faluban akár gúny tárgyát is képezhette volna azokban az években. Baráti kapcsolataimat sem gátolta testvérem sérülése, társaim is beleszoktak a helyzetünkbe. Amikor nekem kellett az öcsémre vigyáznom, ők jöttek hozzám, s nem kellett egyedül unatkoznom. Amikor elkerültem a faluból eltitkoltam öcsém létezését. Máig is úgy gondolom, hogy ez teljesen természetes reakció volt részemről. A 70-es években nehéz lett volna elvárni egy serdülőtől, hogy idegenek előtt megnyíljon egy közeli családtag sérüléséről, főleg ha az szellemi deficitet is jelentett.
T. László az Ápoló-gondozó részlegen él
Csak hosszú évek múltán tudok már időnként megnyílva, természetes módon beszélni erről. Elfogadom az állapotát, hogy 43 évesen másfél éves gyermek szellemi szintjén maradt, testi fejletlenséggel él, képtelen önmagát ellátni. A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központban ahol él, boldog, mert ápolói tisztességgel gondját viselik és egy kis közösség részeként örömmel, nyugalomban tölti napjait. Látogatásaink során vidáman fogadja, ha sétálni visszük és nézheti az elrobogó autókat az utcán. Úgy látom, a boldogságot az ő szintjén is meg lehet élni.
Szeretettel nyújtom át a visszaemlékezésem az Online olvasóinak és köszönetet mondok az Ápoló-gondozó részleg minden "C" osztályos gondozójának, és Dér Mártinak, aki lelkesen biztatta családunkat, hogy beszéljünk nyíltan másoknak is nehézségeinkről. Ezt a hétköznapokban eddig nem mertük így nyíltan kimondani egy sérült családtag kapcsán."
Az "Ezt csak egy anya tudja végig csinálni" című cikke után egy lavinát indíthatott meg a sérült fiatalok szülei körében, egyre többen bátran vállalták gyermekeik másságát és ez által az Intézmény is nyithatott az olvasói felé.
Forrás: Békés Megyei Szociális Gyermekvédelmi Rehabilitációs Módszertani Központ
Szociális intézményegysége
Dér Márta
Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXV.