"Testvérem betegségének következményeként nagyon nyugtalan és labilis idegrendszerű gyerek volt. Máig nem tudom, hogy az annyit  síró és olyan sok gondozást  igénylő gyermek mellett hogyan tudta anyukám ellátni a háztartást és mellette dolgozni járni?  Este tíz után a fürdetés és ringatás  között sem tudott simán elaludni. Rázta az ágyát, sírdogált, dünnyögött,  tépkedett valamit, bármi megzavarta. Én hozzá szoktam a zajos környezethez akár csak apukám, aki a nehéz fizikai munka után könyvvel  a kezében aludt el  pillanatok alatt. Az öcsém megnyugtatása mindig anyukámra maradt. Szinte minden nap az éjszakai órákban készült   másnapi tanításra, füzeteket javított. Néhány órai alvás után az öcsém mindig korai ébresztőt csinált.  Ahogy teltek az évek, a tisztázása egyre nagyobb gondot jelentett számomra is. E tevékenységet gyerek lányként nem könnyen végeztem. Ahogy serdültem, a testvéremmel való foglakozást  egyre jobban untam. Felüdülés volt, ha valami történt  körülöttünk. Reggel és este hajtották az utcán a teheneket. Ilyenkor leültünk a padra a ház elé. Jöttek mentek  az emberek  a faluban, mindenkinek  volt egy-két jó szava hozzánk. A családunkat a szüleim és nagyszüleim foglalkozása révén mindenki jól ismerte és tisztelte. Így elfogadták Lacika másságát, és jóindulattal viselkedtek  irányunkban. Visszagondolva értettem meg igazán, talán ezzel  magyarázható, hogy soha  senkitől nem kaptam egyetlen sértő megjegyzést   az iskolában sem magamra,  sem testvérem állapotát illetően. Pedig az ő mássága a faluban akár gúny tárgyát is képezhette volna azokban az években. Baráti kapcsolataimat sem gátolta testvérem sérülése, társaim is beleszoktak a helyzetünkbe. Amikor nekem kellett az öcsémre vigyáznom, ők jöttek hozzám, s nem   kellett  egyedül unatkoznom. Amikor elkerültem a faluból eltitkoltam öcsém létezését. Máig is úgy  gondolom, hogy ez teljesen természetes reakció volt részemről. A  70-es években  nehéz lett volna elvárni egy serdülőtől, hogy idegenek előtt megnyíljon egy közeli családtag sérüléséről, főleg ha az szellemi deficitet is jelentett.

T. László az Ápoló-gondozó részlegen él

Csak hosszú évek múltán tudok már időnként megnyílva, természetes módon beszélni erről. Elfogadom az állapotát, hogy 43 évesen másfél éves gyermek szellemi szintjén maradt, testi fejletlenséggel él, képtelen önmagát  ellátni. A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központban ahol él, boldog, mert ápolói tisztességgel gondját viselik és egy kis közösség részeként örömmel, nyugalomban tölti napjait. Látogatásaink során vidáman fogadja, ha sétálni visszük és nézheti az elrobogó autókat az utcán. Úgy látom, a boldogságot az ő szintjén is meg lehet élni.

Szeretettel nyújtom át a visszaemlékezésem az Online olvasóinak és köszönetet mondok az Ápoló-gondozó részleg minden "C" osztályos gondozójának, és  Dér Mártinak, aki lelkesen biztatta családunkat, hogy beszéljünk nyíltan másoknak is nehézségeinkről. Ezt a hétköznapokban  eddig nem mertük így nyíltan kimondani egy sérült családtag kapcsán."

Az "Ezt csak egy anya tudja végig csinálni" című cikke után egy lavinát indíthatott meg a sérült fiatalok szülei körében, egyre többen  bátran vállalták gyermekeik másságát és ez által az Intézmény is nyithatott az olvasói felé.

Forrás: Békés Megyei Szociális Gyermekvédelmi Rehabilitációs Módszertani Központ
Szociális intézményegysége
Dér Márta

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából XXV.