"Hogy mit éreztem, amikor tudatosult bennem Lacika betegsége? Düh, harag és borzasztó nagy lelki fájdalom. A felismerés, hogy a gyermekem sérült, megingatta a család egyensúlyát. Felkészületlennek éreztük magunkat a feleségemmel, de ő minden helyzetben ösztönösen tudott viselkedni. Ő minden helyzetben Anya tudott maradni. Nekem ez nem ment mindig.
Összeomlottak az álmaim, szinte kudarcként éltem meg a fiam betegségét.
A munkába és a tanulásba menekültem, muszáj volt azt mutatni mindenkinek, hogy erős vagyok. De ez nem így volt. Az én feleségem, Ő volt igazán erős, minden helyzetben.
Így visszagondolva lehet, hogy cserbenhagytam a feleségemet! Inkább a sérült gyermekemmel kellett volna foglalkoznom és hagyni pihenni Julit, aki a nap 24 órájában Anya volt. Lehet, hogy nem kellett volna annyi diploma. Az időt a családommal kellett volna inkább töltenem nem a tanulással. Már 72 éves vagyok, de még mindig ezek a gondolatok kavarognak a fejemben. Ha úgy érzi elhanyagoltam Őt, bocsánatot kérnem nincs késő.
Éreztem magamon évekig, hogy sebezhető vagyok minden téren. Fájt az emberek tekintete, ahogy Lacikát gúnyolják, lenézik, pillantásaik megvetőek voltak. Tudom, hogy mi a világ legnagyobb fájdalma: a gyermekem szenvedését látni, ahogy üti a saját fejét-fülét, hangokat hall, melyek néha még irányították Őt.
A szerencse a mi szerencsétlenségünkben az volt, hogy nem alakult ki a házasságunkban "törésvonal". A fiammal való kapcsolat akkor vált szorosabbá, amikor magamra voltam utalva, mert a feleségemet kórházban kezelték. Rengeteget beszélgettem a fiammal, én gondoskodtam róla. Jól eső érzés volt számomra. Együtt mentünk boltba, postára és ismerősökhöz.
Már közel húsz éve összejárunk olyan családokkal, akik sérült gyermeket nevelnek. Kibeszéljük a fájdalmunkat, gyermekeink megszokták, kedvelik egymást a maguk módján.
Nem gúnyolják, nem bántják egymást. Észre sem veszik a másik hibáját. Aranyos kis "közösséget" hoztunk létre. Egyszer már volt egy közös kirándulás is Egerbe, a Szépasszonyvölgyébe. Csak jó emlékeim vannak.
A kezelőorvosunk nagy szaktudású, türelmes és megértő. Sokat köszönhetünk neki, mert állandóan figyelemmel kíséri Lacika állapotát.
Problémáink még mindig vannak a fiúnk megbotránkoztató viselkedésével, de már jól toleráljuk. A nagy türelmünk, szeretetünk sokat segít neki."

Gárdonyi Géza sorait idézem: "A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban".

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége
Ferhat Ibrahimné

Szóljon hozzá a
fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából III.