"Az apja volt az első, akit először megtámadott, mivel arra kérte, hogy menjen ki vele a kertbe és szedjenek együtt körtét. A reagálás borzalmas volt: ahogyan  a gyermek az apja ellen fordult, iszonyatos erővel kezdte el verni. A szomszédok jöttek a segítségünkre. Másnap odament az apjához, ridegen, rezzenéstelen arccal mondta neki, hogy elnézést. A férjem átölelte, mikor nem reagált rá gyermekem tehetetlenségében, és mély szomorúságában csak sírt órákon át.  Ez az agresszivitás a szomszéd unokájával, majd velem, az édesanyjával folytatódott.

A történtek után a fiam három hétig volt  a pszichiátrián gyógyszerbeállításon.

Amikor hazahoztuk a kórházból a család is  a szomszédok is  féltek tőle. Ez a gyógyszer beállítás egy évig hatásosnak bizonyult. Dühkitörései ugyan  mérséklődtek, de  az iskolát abba kellett hagynia. Molesztálta társait, Ő, aki szégyenlős, megszólalni is  alig tudó gyerek volt korábban.

Jártunk családterápiára, kineziológushoz, pszichológushoz, lovagolni, auraszoma terápiára. Egyszóval mindent kipróbáltunk, ami a gyermekünk felépülését szolgálta volna. Sajnos a fiam állapota a mai napig olyan, mint egy hullámvasút. A szorongás, a mánia, a hangok, amiket Ő hallani vél, és hall is, jelenleg is változatlanok. Mindezt látni, megélni egy szülőnek ez a poklok pokla.

De vannak azért boldog pillanataink is. Az apjával kirándul az erdőbe, figyeli a madarakat, imádja hallgatni a madárcsicsergést. Moziba jár az apjával régi filmeket nézni, velem mindig énekelni szeret, úttörő dalokat, amelyek a gyermekkorára emlékeztetik. Jókat nevetgélünk hármasban, szeret vicceket mesélni. Már három éve nem agresszív senkivel szemben.

Sajnos nem kedveli az idegen emberek társaságát, mert kigúnyolják a viselkedéséért. Pedig ha megismernék a fiamat, sok ember rájönne, hogy hiába skizofrén beteg, de olyan érték van benne amilyen az emberek nem kis többségében nincs. A fiam már 39 éves, a betegségével megéltünk jót - rosszat. Ma már elfogadom a tényt, hogy Ő egy értékes sérült ember, akinek jó lelke van. A mai napig megpróbálunk elfoglaltságot keresni Lacinak, amitől boldog, amitől jól érzi magát.

Egy éjszaka odament az apjához és arra kérte őt, hogy vigye el Szegedre, oda ahová a gyermekkori szép emlékei kötik. Az én férjem nem gondolkodott sokat a dolgon, indultak Szegedre. Hajnali háromkor már együtt nézték a Tiszát, a hajókat és elmentek oda, ahol Lacikának gondtalan gyermekkora volt, a szülői házhoz. Amikor hazajöttek megkérdeztem a fiamat, milyen volt az út? Azt válaszolta: "Apa leült az útpadkára a régi házunk elé és azt mondta: Jól nézd meg fiam ezt a házat, mert itt voltunk boldogok, itt kezdődött a mi kis életünk."

Arra kérek minden szülőt, aki sérült, beteg gyermekét otthon gondozza, hogy ne felejtse el: A feltétel nélküli szeretet van, lesz és mindig létezni fog. Felejtsük el, ha megbánt a gyermekünk, nem tehet róla.

Én így is, a nehézségek ellenére is boldognak érzem magam. A férjem a legjobb ember a világon, nem hagyott engem egyedül a bajban, ahogy azt sok férfi teszi. Nem futamodott meg a problémáink elől! Hát ez a mi kis életünk, amit megosztottam azokkal az olvasókkal, akik beteg, sérült gyermeket nevelnek otthon.

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége

Fefhat Ibrahimné a "C" osztály koordinátora 

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából - II. rész