A szociális intézmény "C" osztályának koordinátoraként volt időm beszélgetni az ellátottjaim szüleivel. Nem mindennapi sorsuk adta azt a gondolatot, hogy nyitottak legyünk olvasóink felé, szeretném, ha betekintést nyernének és megismernék sérült  embertársaik  életkörülményeit is. Ezzel az új kezdeményezéssel (a szülők hozzájárulásával) elsőként egy közeli rokonom  baba naplóját olvashatják.

Lacika anyukájának naplójával kezdeném:
"Boldog fiatalok voltunk a párommal, egyetemisták teli tervekkel. Összeházasodtunk, mindenünk meg volt; saját lakás, autó, jó állás, jó anyagi körülmények. Egyszóval minden jól indult. Csak egy öröm nem adatott meg nekünk: a gyermekáldás.
Majd 15 évi házasság után, 36 évesen végre teherbe estem. Ez idő tájt annyit szenvedtem lelkileg, mint még soha senki sem, a válás háromszor is szóba került. Bevallom csúnya dolog, de irigy voltam minden babakocsit toló édesanyára, rengeteget sírtam. Sokat veszekedtünk ki  a hibás abban, hogy nincs gyermekünk. De a kötelék, az erős érzelmeink  nagyon szorosak voltak közöttünk.
A hosszú várakozás végre meghozta gyümölcsét, terhes lettem, megszületett a mi Lacikánk! A boldogságunk leírhatatlan volt, férjem büszke volt a fiára. 5-6 éves koráig gyermekünk normálisan fejlődött, majd furcsa módon elkezdett magányosan játszani, szinte  csak felnőttekkel akart  beszélni. A különböző  megnyilvánulásait pedig érdekesnek, szokatlannak  tartottam. Kimondottan okos  és szép kisfiú volt, de volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni: a tekintete.
Egyszer, amikor az óvodába mentem érte, magányosan ült a gesztenyefa alatt, és nézett a "semmibe". Összeszorult a gyomrom. Aznap este a férjemnek teát vittem be a dolgozó szobájába, férjemet sírni láttam. "Juli, hát nem veszed észre, hogy Lacikával valami nincs rendben? Nem olyan, mint a többi kisgyerek!" - Együtt sírtuk át az éjszakát. Nem tudtuk, hogy holnap hogyan tovább? Mindketten oda feküdtünk Lacika mellé és fogtuk a kis kezét. Azon az éjszakán megfogadtuk a férjemmel, hogy ha egészséges, ha nem, akkor is Ő a mi drága gyermekünk.
1-2 hónap is eltelt mire elvittük szakemberhez. Talán azért, mert nem akartuk hallani az orvostól az igazságot. Az orvos szorongásos betegségre gyanakodott, a pszichológiai tesztek nagyon jónak bizonyultak. Nem értettük az egészet, de valamilyen szinten megnyugodtunk. Az orvos gyógyszert írt fel neki, a gyógyszer jónak bizonyult, de a furcsa viselkedés megmaradt, de már a többi óvodással együtt  szavalta a verset az évzárón.
Az én drága fiam iskolás lett. A kisiskolás évek "csendben" teltek. Kirándultunk, szülinapi-névnapi gyerekzsúrokat rendeztünk, vidámságban, boldogságban éltünk.
5-8. osztályban a legjobb tanulók között volt, de időnként hisztériás rohamok gyötörték. Ezek a rohamok megmagyarázhatatlanok, ok nélküliek voltak. Csitítgattuk szép szóval, szeretettel, odaadással. A férjem rengeteget foglalkozott vele. Elvitte autózni, attól megnyugodott.
Elérkezett a pubertás kor a nehéz, emberi sorsokat megváltoztató korszak.
Szegedről Budapestre költöztünk. Lacit felvették a Közgazdasági Szakközépiskolába,  az új tanévet már ott kezdte el. De ami a nyári táborban történt, az meghatározta a mostani életét is. Azóta is gyötör a lelkiismeret és bánom, hogy elengedtem, ugyanis  idősebb társai fajtalankodásra kényszerítették. Az esetet nem merte azonnal elmondani nekünk. Akkor hatalmas lelki trauma érte. Nagyon megváltozott, az én fiam ismét magába zárkózott, lelkileg meggyötört lett. Csak tanult és tanult állandóan, egész nap a szobájában volt, a tanulmányi eredményével nem volt gond, de vele...
Teljesen kifordul önmagából, magántanuló lett, mert ő képtelen volt az idegenek szemébe nézni. Úgy érezte, mindenki Őt neveti. A szégyen, a lelkiismeret furdalás gyötörte.  Minden idegentől pánikba esett, akivel beszélnie kellett. Mániák alakultak ki nála. Egyre bizarrabb, ijesztőbb lett a tekintete.
Egy szülőnek nincs annál nagyobb fájdalma, mint a gyermeke szenvedését látni. Pszichiáterekhez vittük, mindegyik szakvéleményében a skizofrénia szerepelt, amelyet a hatalmas lelki trauma hatása váltott ki. Ő már kiskorától "hordozta" magában ezt a betegséget. 17 éves volt, amikor először nekünk jött."

Folytatjuk!

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ                   
Szociális intézményegysége
Ferhat Ibrahimné a "C"osztály koordinátora

Szóljon hozzá a fórumon!: Egy sérült fiatal naplójából