2009 nyarán jutalom kiránduláson vehettünk részt néhányan az intézmény dolgozói közül. Ez alkalommal is szeretném kihasználni az alkalmat és köszönetet mondani a vezetőm(imnek), hogy én voltam, aki eljuthattam e csodás helyre. 17-én délután indultunk Menyházára.

A település Aradtól 110 kilométerre fekszik. A Béli-hegység lábánál elterülő kis üdülőtelepet hévízforrásai miatt már a török korban felfedezték, de igazi fejlődésére 1891 után került sor. Ekkor báró Wenckheim Frigyes megvásárolta a birtokot, és pár év alatt kisnyomtávú vasutat építtetett Borossebesig. Az itt található, XIX. század végi stílusban épült villák még őrzik az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatát. A kis üdülőhelyen szép termálvizes strandot, sportpályákat és kempinget alakítottak ki. A mély völgyben meghúzódó, alig 280 méterrel a tengerszint felett fekvő települést 700-1000 méter magasságú hegycsúcsok övezik. A telepről számos, jól jelzett turistaútvonal indul a közelben található látnivalókhoz - több barlanghoz, pisztrángos tavakhoz és Dézna várához.

A 19. század végén a borossebesi Wenckheim-uradalomnak négy vasbányája volt a falu környékén. 1887-ben alapított vörös márvány bányájában 40-50 fő dolgozott. A márványt Arad építkezésein használták föl. Meszet is szállított a mezőhegyesi cukorgyárnak, mert az itteni mész tulajdonságai megfeleltek a cukorgyártás igényeinek. A márványbánya a 20. században is működött, az itt kitermelt vörös- és feketemárványt falburkolatok készítésére használták.

A táj szépsége varázslatos.

Megérkeztünk ebbe a csendes, nyugodt falucskába, ahol nagy vendégszeretettel fogadtak minket. Érkezésünknél volt egy kis fennakadás, mert nem tudtak mindenkit egy helyre elszállásolni, de a probléma hamar megoldódott, mert a szervező gondoskodott a mindenkinek megfelelő megoldásról. Néhányan, köztük én is átmentünk egy másik hotelbe a Club Castelbe. Na, ami ott fogadott bennünket az valami csodálatos volt. A hegy lábánál volt a szálloda, friss, tiszta levegő, madarak csicsergése volt hallható. A szoba berendezése fantasztikus, volt minden igényt kielégített. Gyorsan ámultunk bámultunk, hogy hol is vagyunk, majd kipakoltunk és mentünk vissza a Park Hotelba,- ahol eredetileg lett volna mindenki -, ott volt a vacsora. A vacsora, ami nagyon finom, bifstek volt, majd visszamentünk. Még beszélgettünk, majd elfáradva mindenki szépen elcsendesedett és elpilledt. Másnap reggel nehezen ébredtünk, mivel az előző este kissé hosszúra nyúlt. Megreggeliztünk, és elindultunk a kiállítást megnézni, ahol a programban résztvevő gyerekek alkotásait láthattuk.  Nagyon ügyesek, sok szép dolgot készítettek. Nekem személy szerint a legjobban az aranykönyvecske és a zöldségekből készített bábok tetszettek, de persze ezen kívül még nagyon sok szép dolgot láttam. Majd néhányan a csapatból merész dologra vállalkoztunk. A vörös márványbányához készültünk. Röviden már írtam róla az előző néhány sorban.

Az út a márványbányához kezdetben inkább szépnek tűnt, mint nehéznek.

Az élményt, amit ez a túra adott szinte szavakban nem is lehet kifejezni. Én talán ennek a túrának azt a nevet adnám, hogy "már csak tíz perc". Azok, akik ott voltak szerintem egyet értenek velem. Túravezetőnk ugyanis azt mondta, amikor már fáradni kezdett a csapat, hogy most már nem szabad feladni már csak tíz perc és ott vagyunk. Mi persze nem adtuk fel és követtük szorgalmasan. Tíz perc elteltével újabb tíz perc kezdődött és még néhányszor elhangzott, hogy már csak tíz perc és ott vagyunk. Egyszer csak tényleg ott voltunk fent a magasban, de még nem a csúcson. Oda néhányunknak volt már csak ereje felmászni. Margócskával mi a bánya legtetejére is felmentünk, nagyon szuper volt, igaz a levegő ott már igen nehéz volt, de megérte, készült rólunk fotó is, de igazán csak két kis pont látható a képen.

A márványbányához vezető út szépsége feledtette velünk izmaink fáradtságát.

Margóca nevében is mondhatom, megérte. A vissza út már könnyebb volt, már az éhség is hajtott bennünket, meg a gravitáció is húzott. Megérkeztünk a hotelhoz fáradtan, éhesen. Megebédeltünk, ami szintén nagyon ízletes és bőséges volt. A leves a román ételek közül a csorba leves egyik változata volt. Most ettem először, de akkor megfogadtam, hogy nem utoljára. A második fogás is igen finom és laktató volt. Desszertnek pedig fánkot kaptunk. Az én tányérom az teljesen kiürült, de ahogy én emlékszem, akik a túrán részt vettek azok közül mindenkinek ugyanígy ízlett minden. Ebéd után visszamentünk a szálláshelyre és rendbe tettük magunkat, készültünk a délutáni műsorra, ahol a gyerekek táncos bemutatót tartottak.

A kiállítás és a rendezvények helyszíne a Park Hotel előtti liget volt.

Felléptek először külön - külön nemzetiség szerint, majd egy közös táncuk is volt. A díszvacsorát megelőzte egy borkóstoló ahol helyi fehér és vörös borokat kóstoltunk. Majd az esti díszvacsora következett.  Zenés, táncos est volt, ahol a román népzene dominált, de azért elvétve a mi nyelvünkön is szólalt meg néhány magyar mulatós zene is. Az igazság az, hogy nagyon jól éreztük magunkat és megtanultuk, hogyan táncolnak a helyiek a zenére és mi is táncoltunk velük együtt. A buli hajnalig tartott. Ez a nap sem alvással telt.

19-én ismét reggel lett, és úgy éreztük, hogy nagyon hamar. Reggeli, majd 9 órától záró ünnepség, ahol megköszönték a gyerekeknek a sok szép munkát és elbúcsúztak egymástól a gyerekek. Mindenki választhatott magának a kiállított darabokból egyet. Magam egy nagyon szép ottani márványkőből készített darabot hoztam, ami a munkahelyemen a "D"osztályon van. Majd amikor a gyermekek útnak indultak mi is készülődni kezdtünk, még egy utolsó ebéd, ami szintén csorba leves csak egy másik verziója és csirkemell krumplipürével volt. Ebéd után tele hassal kissé (nagyon) kellemesen elfáradva elindultunk hazafelé. Út közben, már nem volt olyan aktív beszélgető kedvében a csapat, mint az odafelé vezető úton. A hazaérkezésig eltelt idő viszont rövidebbnek tűnt, mint mikor mentünk. Lehet, hogy megszunnyadtam azért?

Forrás: Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi, Rehabilitációs és Módszertani Központ
Szociális intézményegysége
Ötvösné R. Erzsébet
-kg-