Beszélgetés Hernyák György Jászai-díjas rendezővel

Szerzője Ivo Andrics Nobel-díjas író, akinek meséjét Zalán Tibor adaptálta színpadra. A darab szíre vitelére – ki mást, mint - Hernyák György elismert szerbiai magyar rendezőt kérte fel a színház. A próbák idestova egy hónapja folynak, 12-én lesz a darab első nyilvános előadása. Ez adta az apropót a beszélgetéshez.

-Bocsáss meg, hogy egy nem egészen színházi témával kezdeném, de biztos sokakat érdekel, hogy milyen Szerbiában magyarnak lenni? Az a gyanúm, hogy ha ott történik valami incidens a magyarokkal, akkor azt úgy felfújja a média, hogy mindenki azt hiszi, az a mindennapos gyakorlat, hogy üldözik és verik a magyarokat.

-Szerintem is így van. Sajnos a média nagyon nagy hatalom.

-Feltételezem, hogy a valójában meg az gyakorlat, hogy teljesen békésen eléldegélnek egymás mellett a különböző nemzetiségűek, sőt még barátkoznak is egymással, és általában nem téma, hogy ki melyik nációhoz tartozik.

-Pontosan így van. Én egyébként, nem éreztem, hogy Szerbiában vagyok mindaddig, amíg ki nem mozdultam a szülőfalumból, Csantavérről. Ez egy tiszta magyar falu, magyarul beszél mindenki. Ha cca. 20 km-re Szabadkára átmentem, ott is szinte csak magyar szót hallottam. Amikor bementem Újvidékre, akkor találkoztam először szerbekkel. Na, de akkor már húszegynehány éves voltam.

-Aha, szóval akkor tűnt fel, hogy Szerbiában vagy.

-Igen, de akkor se volt gondom. Megtanultam szerbül, és kész. Ennyi. De ott már a kisebbséghez tartoztam, és tudtam azt, hogy a határon túl van egy anyaországom, ahol mindenki magyarul beszél. A rendszerváltás után azonban a magyar állam úgy döntött, hogy nem ad útlevelet a kinti magyaroknak, ők is csak vízummal jöhetnek Magyarországra. Ez nagyon fájt nekünk. Én nem akartam semmi különösebbet, csak azt, hogy az anyám elfogadjon, hogy én is a fia vagyok. Néha át akartam jönni: színházba, fürdőbe, meglátogatni a komámat Szegeden, aki szintén csantavéri. El nem tudod képzelni, hogy milyen hosszadalmas huzavona, rengeteg papír beadása után lehetett vízumot kapni. Mire hozzájutottam, el is ment a kedvem attól, hogy Magyarországra jöjjek.

-Kár, hogy ennyire elment a kedved, mert a hivatalos ügyek, meg a média, az egy dolog, a hétköznapi emberek meg egy másik dolog. Ők egyszerűbbek, és a többség szolidaritást érez a határon túli magyarokkal, szívesen látja őket.

-Tudod, amikor így pofon vágnak, akkor nem tartom oda a másik orcámat is, hogy oda is vágjanak. Amikor hívtak Magyarországra rendezni, azt mondtam, hogy köszönöm, de most nem érek rá.

-Minek tulajdoníthatjuk a szerencsét, hogy most elfogadtad a Jókai Színház felkérését?

-Csak. Talán azért, mert öregszem, és bölcsülök? Most már, ha megkérdezik hol a hazám, azt mondom, hogy ott van, ahol én éppen vagyok, és engem körülvesz tíz-tizenöt ember.

-Akkor most nálunk itthon érzed magad?

-Igen, jól érzem itt magam, de őszintén megmondom, hogy nagy fenntartásokkal jöttem Békéscsabára. Budapesten voltam néhányszor, azt már ismertem, de Pest különbözik a többi magyar várostól. Itt közvetlenebbek az emberek, itt olyan munkatársakkal találkoztam, akik megnyíltak előttem, és igyekeztek velem együttműködni, közösen dolgozni, a szó szűkebb értelmében. Így én is megnyíltam, és kezdtem jól érezni magam, ami nagy szó.

-Sok fiatallal kellett itt dolgoznod, milyen volt?

-Az emberek itt teljesen másképp dolgoznak, mint nálunk.. Ez mentalitás kérdése. Ugye, mi – akarva, akaratlanul – felcsipegetünk a szerb kultúrából is egy-két dolgot, mi két kultúrából építkezünk, sőt, én otthon nap mint nap kapcsolatba kerülök még sok más nemzetiségűvel is, mert a Vajdaságban rendkívül sokféle nép él. Az ember itt akarva-karatlan megtanul kommunikálni, megtanulja tolerálni a másságot, mert függünk egymástól. Egymás mellett lakunk, dolgozunk, szükségünk van egymás segítségére.

-Ismerek olyan rendezőt, aki azt állítja, hogy a színház a világon mindenhol egyforma. Te is így gondolod?

-Ó, nem. Szerintem egyáltalán nem egyforma. A magyarok visszafogottabban mutatják ki az érzelmeiket és fegyelmezettebben dolgoznak. Nálunk a színész egy az egyben nyíltan szembe mondja, ha nem ért egyet azzal, amit én akarok.

-Sokfelé rendeztél?

-Nem. Nem igazán szeretek másutt rendezni. Én azt tartom, hogy a rendezőnek legyen meg az együttese, akikkel tud kommunikálni, mert a kommunikáció nem alakul ki csettintésre, nem elég hozzá két hónap. Évek szükségesek ahhoz, hogy alaposan megismerjük egymást a színészekkel, amikor már egy mondatból, egy gesztusból is megértjük egymást; amikor rá tud épülni egymársa amit mondunk. A másik dolog az, hogy meg kell ismerni a közönséget is. Amikor először jöttem Szabadkára, két évig kutattam, „szagoltam” a szabadkai légkört. Figyeltem, hogy milyen itt a néző, a színészek, és hol tudjuk egymást „megérinteni”. Aztán itt vannak még a díszlettervezők, jelmeztervezők és a többi dolgozó. Az a jó, ha mindnyájan „egy nyelven beszélünk”, lelkileg is egymásra vagyunk hangolva, mélyen megértjük egymást. A színház, az kommunkiáció. A színház, az kapcsolat: kapcsolat író és rendező között, aztán rendező és színész (meg a többi munkatárs) között, végül kapcsolat a társulat és a közönség között. Ha ezek a kapcsolatok valahol félresiklanak, akkor lőttek az egésznek. A színház egy olyan művészet, ami kapcsolatokra épül. Ha a kapcsolat nem születik meg, akkor nincs művészet.

-Mennyire hagyod, hogy a színészek beleszóljanak a rendezésbe? Mennyire engeded, hogy megmondják, hogy ők hogyan képzelik el azt a karaktert, amit el kell játszaniuk?

-Abszolút hagyom, én nem vagyok egy autokratikus rendező.

-Egyébként, ha jó a társaság, akkor a teammunka nagyon hasznos tud lenni. Szinte ihletet kap az ember a másiknak az ötletétől. Beugrik valami gondolat, ami másképp nem jutott volna az eszébe.

-Én mindig úgy dolgozok, hogy felépítek egy vázat a fejemben, és aztán a színésszel, jelmezessel, a díszlettervezővel együtt rakjuk fel rá a többit. Ha a színész nem veszi át tőlem az előadást, a próbafolyamat kétharmada környékén, akkor nem lesz jó. Én nem akarok tíz kis Hernyákot látni a színpadon, hanem a színész vegye át tőlem a figurát. Ezért szoktam mondani, hogy a végére a színész többet tud a maga alakította szerepről, mint én, hiszen ő a saját testén-lelkén keresztül ereszti át.

-Te színész is vagy?

-Nem. Az nem nekem való.

-Mi az, ami ebben a mesében más, mint a többiben?

-Ez nem egy tipikus mese. A mesékben általában a szereplők fehérek, vagy feketék, tiszta jók, vagy teljesen rosszak. Ebben a mesében mindenki szürke: van pozitív és negatív tulajdonsága is, mint az életben mindenkinek.
Nekem – többek között - ez a darab a másságról is szól, és a másság felismeréséről. Ez a mondanivaló óhatatlanul becsúszik egy olyan embernél, mint én, aki több mint ötven éve a Vajdaságban él. Én más vagyok, mint a többi.

-Én meg Askában a kis renitenst is látom.

-Igen, az is van benne. Ez az Aska valamit akar, amit általában nem akarnak a birkák.

A darabról folytatott további beszélgetésünket nem közölhetem, mert nem szeretném elmesélni a tanulságokat. Az úgy jó, ha a néző magának vonja le, itt a színházban.

Gyurkó Edit